A Don-kanyarban elhunyt honfitársainkra emlékeztek Inotán

A civil szervezet idén is koszorúzással egybekötött megemlékezést tartott a doni katasztrófában elhunyt magyar honfitársaink emlékére. A Thury-vár környékének felújítása miatt ezúttal nem a városközpontban található posztamensnél, hanem az inotai világháborús emlékműnél tartották a rendezvényt.

Vaszily Zsolt, a Palotai Turul társaság elnöke ­Sztanke Zoltán titkárral együtt köszöntötte a megjelenteket.

A beszédekben elhangzott, hogy az 1943-ban történt katasztrófa a magyar történelem legnagyobb tragédiájának számít, olyan emberek vesztették életüket, akiket szüleik, feleségeik, gyerekeik vártak haza, nagy részük rendkívül fiatal volt.

Hetvennyolc éve, 1943. január 12-én érte a Don folyónál a második magyar hadsereget az első nagyarányú szovjet támadás, melyet néhány napon belül újabb csapások követtek. A messze a hazától zajló harcok a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartoznak. Honvédek tízezrei szenvedtek és vesztek oda az orosz télben, hangzott el a megemlékezésen.

A 250 ezer fős második magyar hadsereg kötelékéhez tartozó honvédek és munkaszolgálatosok közül mintegy 120-130 ezren estek el, sebesültek meg vagy estek fogságba. A magyar katonák kötelességtudatból és kitartásból jelesre vizsgáztak. Életüket adták a hazáért, a bajtársaikért, még úgy is, hogy sokuknak nem volt megfelelő fegyverzete, felszerelése és ruházata sem. Nemcsak az ellenséggel, hanem a fogvacogtató hideggel is meg kellett birkózniuk.

A nemrég megnyílt szovjet levéltárak adatai alapján történelmi tény, hogy mintegy 150-155 ezer fős orosz emberveszteség és sok technikai eszköz megsemmisülése árán sikerült csak a magyarok visszaszorítása, ami nyilvánvalóvá teszi a második magyar hadsereg hősies küzdelmét. Az óriási túlerővel szemben azonban már lehetetlen volt a védekezés, január 17-én végül elrendelték a magyar csapatok kivonulását.

Azok a katonák, akik túlélték a csapásokat, mindent hátrahagyva próbáltak a gyilkos körből menekülni. Voronyezs környékén akkoriban a levegő hőmérséklete sem kedvezett a vesztükből menekülőknek, sokszor akár –40 Celsius-fok alá is hűlhetett, már ez a tényező is hamar halálhoz vezet, és ezt még tetézte, hogy sok katonának lőtt sebe volt, ami hamar elfertőződött, illetve élelem hiányában többeknek energiájuk sem volt már gyalogolni. Aki ennek ellenére hazaért, semmiféle megbecsülésben nem részesült.

A megemlékezés zárásaként a Palotai Turul Társaság nevében Vaszily Alexandra és Sztanke Zoltán, a Mi Hazánk Mozgalom várpalotai szervezete nevében pedig Lukács Péter, valamint Bite Zoltán önkormányzati képviselő helyezett el koszorút az emlékműnél, majd a megjelentek gyertyát gyújtottak a posztamens lábához ez alkalomra kihelyezett, a tragédia ötvenedik évfordulójára készült emléktáblánál.