Molnár Sándor: Bohém társaságba kerültem ipartanhallgatóként Veszprémben

Kötődés

Veszprémben születtem. Apám Kárpátaljáról menekült suhancként a háború elől, azaz annak következményei elől földijével, Hogya Gyuri bácsival. Valahogy mindketten Veszprémben kötöttek ki. Valami már akkor is lehetett itt. Valami marasztaló. Gyuri bácsi helytörténeti munkákkal, apám két szonettel mondott köszönetet a befogadásért.

Ha kinéztem az ablakon, az egyetemet láttam, mellette a Fekete-féle gyümölcskertet, hátul meg hatalmas kukoricást az alsó erdőig. A várba szerelmesedtünk bele csatangoló gyerekekként, a vár alatti utcácskákba; mindenhol titkok, rejtett hátsó udvarok, reverendás papok, templombesurranások. Meg a Csomay strand! Ahol egy otthonról elcsent szódás­üveg árából öten dőzsölhettünk kabinnal, Bambival, szendviccsel. Szép lassan belenőttem a városba…

Profil

Órás lettem. Egy pápai gépipari vállalatnak volt egy veszprémi telephelye és egy órajavító műhelye a régi Kossuth utcán, átellenben a legendás Balaton presszóval, háta mögött meg a 33-as italkimérő egységgel, a Lordok Házával. Bohém társaságba kerültem ipartanhallgató úrként: könnyen jött pénzek, villámgyors elverés. Szólt a Terta magnó, ittam magamba a zenét! Annak a munkának a legnagyobb hozadéka a Stones volt.

Aztán jött a nagy pofon: hiába az Omega, a Maurice Lacroise, a Perrelet márkájú órák forgalmazása, hiába nemesfém export-import jog, tönkrementem. És jött a könyv. A permanens szenvedély gyerekkortól mint megmentő, mint hálával viszonzó. Tizenöt éve csinálom az Utast, tizenötször háromszázhatvanöt kegyelmi állapotban megélt nap… Styron és Tolsztoj, Hamvas és Szerb Antal, Doctorow, Salinger, Brecht és Miller, és mindez egyben: Shakespeare. És Spielbergben hanyatt vág a dübörgés, a színpadot beborítja a poklok kénköves lángja, ott vagyok, huhogok magamon kívül.

Mindig is ezt kellett volna csinálnom…

Kép a jövőből

Egyszer Gelencsér András, az egyetem rektora, levegőkémikus professzor volt az Utas vendége, a Füstbement bolygó című könyvét mutattuk be. Szomorú jövőképet festett már négy évvel ezelőtt: harmincmillió tonna koromszemcse a légtérben, ez váltja ki az üvegházhatást, metángázok az abnormális mennyiségű haszonállat miatt, olvadó gleccserek, emelkedő tengerszint…

Saját nyomorunkat kezdtük el kiröhögni, mint amikor egy temetésen a röhögést álcázod zsebkendővel; a csekkeket már nem is kell akkor befizetni, meg újra lesz Magyarországnak tengere… De! Felbomló társadalmak, primitív eszközökkel végrehajtott mészárlások, ösztönös önredukálása az emberiségnek a kis haladékért.

Egy örök aggodalmaskodó ötletgyáros ismerősömnek felvetettem egyszer, mit szólna egy mozgalomhoz, ültessünk hatvanezer fát Veszprémben, annyit, ahányan itt élünk. Rám guvasztotta érzéketlen szemét: „Aztán majd te öntözöd őket, mi?!” Szerencsére a város felismerte ennek fontosságát, képviselő barátom szakadó esőben is fákat ültet, sokan követik: van remény! Olvasó ember. Talán a könyv nem csak az én megmentőm lesz.