A lényeg, hogy a kézilabdáért dolgozhasson

– Tíz évet nyugodtan letagadhatna a korából. Minek tudható be, hogy ilyen jól tartja magát?

– A munkának, lévén, hogy ma is azzal foglalkozhatok, amit szeretek, s amit mindig is csináltam. Eddig úgy éreztem, hogy a gyerekek mellett főként gondolkodásban fiatalodom meg, ám ezek szerint a jelenlétük külsőleg is „konzervál”, ha úgy tetszik: frissen tart.

– Mintha nem számítana, hogy milyen minőségben, a lényeg, hogy dolgozhasson…

– Leegyszerűsítve valahogy így, de be kell, hogy valljam: nem tudok meglenni a kézilabda nélkül. Hogy némi túlzással éljek, olyan lennék a sportág nélkül, mint ha levágnák az egyik karomat. Szilárd fiamnak köszönhetem, hogy most a NEKÁ-nál vagyok és testhez álló munkát végezhetek. Amíg az egészségem engedi, szeretnék a magyar kézilabdáért tenni.

– Miként született ez az erős kapocs, mikor dőlt el, hogy a kézilabdával kéz a kézben járhat?

– Tizenhét évesen még fogalmam sem volt a sportágról. A gödöllői középiskolánkban sok sportágat kipróbáltunk: tornáztunk, pingpongoztunk, a kosárlabdapályánkat pedig magunknak építettük, s közben belénk ívódott a versenyszellem. A kispályás kézilabdával a 60-as években ismerkedtem meg, mikor az egyik osztálytársam elcsalt a fővárosi edzésükre. Később az MTK-ban és a TF-en irányítót és beállót játszottam, de hiába találtam meg azt, amivel hosszú távon szerettem volna foglalkozni, éreztem, hogy – az NB I-es bemutatkozásom dacára – nem lehet belőlem nagy spíler, és inkább a pálya széléről segíthetem a sportágat.

– Mikor a 70-es évek végén jött a veszprémiek ajánlata, már jól csengő neve volt a szakmában. Székesfehérvárott dolgozott, több helyről is keresték, végül mi döntött az Építők mellett?

– Valami olyasmit akartam csinálni, amit addig még nem. Ezért is jött kapóra a nemzetközi játékvezető, Fábián György invitálása, aki később a veszprémi sporthivatalban és az itteni sportkörben is feladatot kapott. A klubvezetők már akkor sem az NB II megnyerését jelölték meg célként, így mindenekelőtt arról értekeztek, hogy minél előbb jussunk fel az élvonalba, ahol én már a Szondi SE-vel jártam korábban. Vonzott a feladat, ráadásul az anyavállalat is támogatta az ötletet, hogy a bakonyi megyeszékhelynek országos hírű gárdája legyen, így Németh Csabával négy szép évet dolgozhattam együtt. Ez volt az első itteni ciklusom. Már az alacsonyabb osztályokban is NB I-es szintű munkát végeztünk, ezért is emelkedhettünk a többiek fölé. A klubban profi szemlélet uralkodott, mindenki egyet akart, a város kézilabdalázban égett. Ilyen közegben lettünk 1981-ben NB I-esek.

– A minap újra találkoztak a jogelőd első, a VÁÉV SE 1985-ben bajnokságot nyert közösségének tagjai.

– Nagyon szerettem azt a társaságot, mert rendkívül sikerorientált volt, mindenkiben ott lobogott a győzni akarás. A fiúk a pályán és azon kívül is összetartóak voltak, a sok jó egyéniségből nagybetűs csapat született. Sosem feledem a korábbi, Kádár utcai mérkőzéseinket, azt, hogy később a Felszabadulás úti sporttelep építési munkálataiban a játékosok is részt vettek. Az első csatáinkra hosszú sorokban kígyózott a tömeg, aztán a Március 15. utcai csarnokot is sikerült megtöltenünk. Az első NB I-es idényünkben másodikak lettünk, pechünkre az akkori Budapesti Honvédot képtelenség volt megelőzni. Az első veszprémi vezetőedzőségem sorsa akkor dőlt el, mikor idehaza kikaptunk a CSZKA Moszkvától, a világ akkori legjobb csapatától. Ám eztán is Veszprémben maradtam, az utánpótlás-neveléssel foglalkoztam – az akkori játékosaim közül sokan lettek NB I-esek –, két év múlva pedig Kaló Sándor segítője lettem.

– A következő években többször is dolgozott a királynék városában szakvezetőként, de általában idő előtt elköszöntek Öntől…

– Ettől függetlenül csak a szépre és a jóra emlékszem vissza, sokat köszönhetek a Hajnal Csaba által irányított klubnak. Örömmel tölt el, hogy lerakhattuk a veszprémi utánpótlásképzés alapjait, felépíthettük az egyesület utánpótlás-nevelő rendszerét, ezzel valamelyest befolyásolhattam a helyi kézilabdaélet alakulását. Vezetőedzőként csak egyszer, 1999-ben irányíthattam veszprémi bajnokcsapatot, ám a már említett Kaló Sanyi után ülhettem Joósz Attila és Vass Sándor mellett is a kispadon, velük összesen hét bajnoki címet szereztünk. Utóbbi szövetségi kapitányi munkáját segítve pedig negyedikek lettünk az 1997-es világbajnokságon.

– A neve összeforrt a veszprémi kézilabdával, ezért is keltett meglepetést, hogy az ezredforduló táján elvállalta a BL-címvédő Dunaferr SE női együttesének irányítását…

– Előtte egyszer már segítettem egy veszprémi női csapat szakmai munkáját, ám igaza van, addig csak férfiak mellett munkálkodtam. Először csupán négy hónapra írtam alá, aztán hat év lett a feladatból. Férfias kézilabdával szolgáltunk: rengeteget dolgoztunk, a sportolónők pedig hittek az elvégzett munkában. A hölgykoszorúval háromszor lettem bajnok és kupagyőztes, az EHF-kupában voltunk finalisták, míg a BL-ben elődöntősök. Később a 2004-es hazai rendezésű Európa-bajnokságon bronzérmes női válogatott szövetségi kapitánya is lehettem. A közönség úgy ünnepelt bennünket az oroszok ellen megnyert kisdöntőt követően, mintha elsők lettünk volna.

– A folytatásban dolgozott többek között Várpalotán, aztán ismét a veszprémi utánpótlásban, majd hat siófoki szezon következett, aminek megkoronázásaként Önről nevezték el az ott felépült sportszállót és csarnokot.

– Először azt hittem, hogy bolondoznak velem a helyi elöljárók, mikor felvetették, hogy én legyek a névadó. Még ma is vegyes érzéseim vannak, ha rápillantok az építmény homlokzatára. Nem tudom, hogy azért cserébe tettem-e annyit az ottani sportágért? Veszprémhez sokkal több szállal kötődöm, amivel persze nem azt akarom mondani, hogy ott is nevezzenek el rólam egy létesítményt. Az indoklásban az szerepelt, hogy utánpótlás szakmai igazgatóként az első évben irányítottam az NB I-es siófoki csapatot is, jó emberi és pedagógiai kvalitásokkal bírok, de had ne kelljen most az érdemeimet felsorolnom, mert az nem én lennék.

– Az egyik legsikeresebb magyar kézilabdaedzőként öt éve csatlakozott a NEKÁ-hoz, ahol betöltött mentori szerepet, míg jelenleg a férfi vonalon szakágedző. Még ha mára gyorsabb és keményebb is lett a sportág, ennyi tudással felhalmozva sokat tanult az akadémián?

– Ha hiszi, ha nem, még mindig úgy érzem itt magam, mint egy továbbképzésen. Balatonbogláron a legkülönbözőbb szakemberek a legkülönfélébb helyekről és módszerekkel felvértezve verbuválódtak össze. Miközben egy közösséget alkotunk, valahol mindenki más. Mindenkitől elleshető valami, én például sosem állítottam, hogy nálam van a bölcsek köve. Például a fiamtól, Szilárdtól is tanultam, aki az elmúlt években sikert sikerre halmozott, többször lett EB-győztes a korosztályos lány válogatottakkal. Eleinte sok minden újszerű volt itt nekem, olyan dolgokkal is találkoztam, amit addig nem igazán láttam és használtam. Ami engem itt fogadott erőfejlesztés, rehabilitáció, mérkőzés- és teljesítményelemzés terén, az nekem új volt. Mentorként sokat beszélgettem más edzőkkel, akiknek nem szóltam bele a munkájába. Inkább figyeltem a tevékenységüket, a csapataik játékát, ha persze kérték, építő jelleggel elmondtam a véleményemet.

– A NEKÁ-nál most miben számítanak leginkább Önre?

– Legutóbb az U16-os fiúcsapatnál dolgoztam, segítettem az edző munkáját, de a fő profilomhoz az egyéni képzések tartoztak és úgy tudom, hogy tartoznak a jövőben is. Ezen túlmenően rehabilitációs edzéseket is felügyelek, míg hétvégenként korosztályos tornákra és mérkőzésekre járok, ahol minden apróságra figyelek. Szeretek a gyerekekkel törődni, engem éltet ez a munka. Természetes módon próbálom kezelni őket, igyekszem az ő fejükkel gondolkodni, úgy elfogadni mindnyájukat, amilyenek, így valójában semmit sem erőltetek rájuk. Képzem, edzem, nevelem és oktatom őket, ez pedig nagy felelősség.

– Miért van az, hogy a sportbarátok mindenütt kedvelik a személyét?

– Noha azt egy helyen sem bírtam elviselni, hogy beleszóljanak a munkámba, sehol, senkit nem akartam megfúrni, ilyen-olyan módon mások elé kerülni. Ehelyett mindig próbáltam alázattal szolgálni a mindenkori kenyéradómat. Minden játékosomat ugyanúgy kedveltem, a zongoracipelőt éppúgy, mint aki rendre eldöntötte a találkozókat. Nem tettem közöttük különbséget. Talán a jó diplomáciai érzékemnek és a közvetlenségemnek tulajdoníthatom, hogy mindenkivel jóban lettem, vezetővel, sportolóval és szurkolóval egyaránt. Igyekeztem mindig az maradni, aki vagyok.