Türelem és kézügyesség a szép kosár titka

A hegyesdi Fekete Ferenc nem tudja, hány tanítványa volt fiatal kora óta, de azt mondja, ez nem is érdekes. Aki bekopog hozzá, attól csak annyit kér, hogy egy jó adag türelmet hozzon magával. A múltkor egy vidéki agrármérnököt tanított.

– Nem kell azt számolni, hányan voltak. Ha jönnek, jönnek, ha nem, nem. Türelem kell hozzá, a kézügyesség meg jön menet közben. A szemmérték, na, az talán még nem árt. Nekem már nem túl jó, amióta szürke hályoggal műtöttek, de a szép lányokat még meglátom – mondja mosolyogva Feri bácsi a tőle megszokott közvetlenséggel és humorral. Tarkálló kerti virágai között mutatja, hogyan kell kosarat fonni. A vesszőket, a spriccelőt és a szerszámokat már jó előre odakészítette. Bicska, metszőolló, szurkáló, ütögető, vasvilla letörött hegye nyélbe fogva, öreg balta nyele, ezek kellenek. – Nem sok gond van a virágokkal, szegény feleségem ültette őket, de azt sajnos már nem láthatja, hogy milyen szépen nyílik a szerelemvirág – mutat a hatalmas kék bóbitát nyitó csodára. Közben jár a keze, és mondja is, hogy mit miért tesz, mitől lesz díszesebb a kosár fenékszegése. – Sok mindenből lehet fonni, de a hagyományos, az igazi, az a fűzfavessző. Nő az mindenhol, ahol víz van, könnyű megtalálni. Szentesen születtem, az Alföldön. Apajon dolgoztam halászként a Kiskunsági Állami Gazdaság halastavainál, ott a partot teleültettük fűzdugványokkal. Amikor megnőttek, kosárfonó cigányok jöttek, és mondták, hogy bárki tanulhat tőlük. Ott sajátítottam el az alapokat, aztán, amikor a feleségemmel ideköltöztünk, a Monostor- apátiban élő Városi István tanított tovább – magyarázza Feri bácsi. A pécsi katonaévek alatt szeretett bele a hegyes vidékbe, így amikor Monostorapáti környékére, a tóra kerestek halászt, ideköltözött a feleségével. – Nincs kedvencem, vagyis mindegyik kosár az. Amikor elkészül, akkor meg már különbséget se illik tenni köztük. Mikor kenyeret is sütöttünk a tóti piacra, akkor szakajtókat fontam. Mindig azt, ami kellett – magyarázza. A vevők bánatára ma már nem jár a piacra, pedig páratlanul finom kenyeret sütött, és a kosarak mellett a zöldhagymájáért is visszajártak sokan. Csakhogy közbeszólt a betegség.

– Télen eltört a lábam, sokat kellett ülnöm, akkor jó pár kosarat megkötöttem. Aprólékos munka lehántani a vesszőről a kérget, persze, de az egész folyamat aprólékos. Egyszerre több száz vesszőt hazahozni, kiválogatni hosszúságuk, vastagságuk szerint, aztán kihegyezni őket. Azokat ott hántolatlan vesszőből fontam, így erősebbek – mutatja a krumpliskosarakat, amelyek mérőedények is egyben. Ha jól sikerül eltalálni a méretüket, vékának is használják. – Három- vagy négykosárnyi krumpli megy egy zsákba, szokták is mondani, hogy négyvékás zsák – meséli. Feri bácsi is úgy látja, hogy manapság egyre több a kosárfonó, kezd visszatérni a divatba a mesterség. – Próbálják megtanulni sokan, akik tanfolyamokra járnak. Aztán csak azon múlik minden, hogy mennyit foglalkoznak vele. A gyakorlat teszi a mestert – szögezi le.

Kisebbik gyermeke is megpróbálkozott vele, meg az unokák közül kettő, de eddig nem fogta meg őket a kosárfonás, no meg sok más dolguk van. De Feri bácsit ez nem zavarja, örök optimista. Talán nem is élne már, vagy nem így, ha elhagyta volna a hite. Hiszen gyermekkora óta sok nyavalyát legyőzött, balesetekből épült fel, vagy épp csak a szerencsén múlt, hogy életben maradt. Heten voltak testvérek, ő a középső. Azt mondja, állítólag mindig a középső gyerek a legerősebb. Aztán tréfásan hozzáteszi, hogy sokszor el akarta vinni már az ördög, de talán ezért nem sikerült neki. Valahogy mindig felépült. Közben már az oldalkarókat hajtogatja fel a leendő kosár fenekéről. Összeköti fent, a fenékszegés jön utána. – Ha eltörik a vessző, itt már ki kell cserélni – magyarázza, miközben, ha kell, spriccel egy kis vizet a vesszőre. Egy másik, már majdnem kész helyes kis kosáron a fül készítését mutatja. Csűri, csavarja, tekeri a vesszőt. A szép, húzott szegésről annyit mond, hogy igencsak munkaigényes. Egyszer mégis elkészül, de Feri bácsi gyönyörködés helyett inkább citerázna. Féltve őrzött hangszereit a nagybátyja készítette. A házban példás rend és tisztaság fogad, sok háziasszonynak is dicséretére válna.

– Ez itt a legöregebb citerám, 1896-ban egyetlen fűzfadarabból faragta a nagybátyám. Ritkán használom már – mutatja a hangszert, és egy libatolldarabbal meg is szólaltatja. Négy citerája van, a szüleitől tanult nótákat játssza rajtuk. Egy másik hangszer diófából készült, gyönyörű a faragás az oldalán. Tulajdonképpen a készítőtől függ, hogy milyen fa a hangszer alapja, a hangzás szempontjából nincs jelentősége. Feri bácsi szájharmonikán és tangóharmonikán szintén játszik.

– A nóták reggeltől estig a fejemben vannak, kell is, hogy az ember tovább tudjon lépni, ha valami bántja. No de nem lehet ám órákon át játszani, mert a gyomok nőnek a kertben addig is, amíg én itt citerázgatok – mondja nevetve.

Kisétálunk az elhúzódó érésű eperfához, ahol a sárgarigó időzik csipegetve. A hatalmas fát még Feri bácsi szemezte be, az egyik oldal fekete, a másik fehér epret terem. A ma már ritka gyümölcs most a cefrében pihen. Kicsit odébb évelő kapor zöldell, és egy életerős paradicsomfa nyújtózkodik az ég felé. A baromfiudvarban nyulak, csirkék cseperednek, Feri bácsi kotlóst ültet, hogy a városi unokák lássák, milyenek a kiscsibék.

– Nyugtalan vérű vagyok, mindig megtalálom, hogy mit kell csinálni. A mondás szerint aki a háza körül nem talál tennivalót, az nem érdemli meg, hogy háza legyen. Egy másik szerint pedig a gazdának néha fel kell mennie a tetőre, különben a tető megy le hozzá – mondja vendéglátóm, és semmi kétség, hogy ő valóban ehhez tartja magát.