„Minden kívánságom, hogy a kisfiam egyszer járni tudjon!”

Még alig múlt hároméves, és már öt műtéten esett át, és újabbak várnak rá – ezt mondja könnyeivel küszködve Csamangó Hajnalka, Zsombok Lacika édesanyja Balatonarácson.

Fenekén csúszva, miközben nagyon ügyesen karjával segíti a mászást, jön felénk az angyalarcú kisfiú. Látszik rajta, nagyon örül a látogatóknak, hiszen neki egy kis szoba jut az életben, miközben társai óvodában játszhatnak, futkározhatnak a többiekkel együtt. -Ebben van a fényed? – érdeklődik kedvesen a fényképezőgép iránt, majd azonnal megragadja az alkalmat, és játékra hív: „Játszol velem, a kukásautómmal?” – kérdi, majd mászik tovább az apró gyermekfenekén tolva magát a játékért. Útközben színes ceruzát vesz ügyesen a két kis lábfeje közé, úgy jön kúszva, hogy azt is megmutassa. Sok nehéz sorsot, tragédiát látott újságíróként is nagyon nehéz megszólalni és mosolyogni ebben a helyzetben, olykor könnyek nélkül nem is megy.

- Nagyon büszke vagyok Lacikára! Jól tűri a műtéteket a kisfiam – mondja Hajnalka, az édesanyja, és a gyerek szeme azonnal felcsillan, örül a dicséretnek. – Fájdalomtűrő képessége szinte felfoghatatlan – folytatja az anya, miközben mutatja az apró testen a sok vágást. Azt mondja, a 3,5 éves gyermek összes csöves csontjában, kivéve az alkarcsontot, szegek vannak, úgynevezett velőűrsínezés történt operációkkal, eddig öt alkalommal, egy-egy műtét két-három órán tartott, hogy a kisfiú csontja ne törjön el. Ahogy nő, újabb operációk várnak rá.

- Nagyon vártuk ezt a kisfiút a párommal! – mondja hangjában boldogsággal az édesanyja. Lacika két kiló 18 dekával született, 35 hét és öt napra. Hajnalkának nyugodt, szép terhessége volt, és a kisfiú megszületése után kezdetben rendben volt minden. A kisfiú hat hónaposan már felállt a járókában, a család nagyon örült neki, nem volt náluk boldogabb a világon! Lacika rendesen fejlődött, nyolc hónapos korában aztán egy napon átfordult a hátáról a hasára, miközben eltörött a combcsontja. A kicsi nagyon sírt, ezért édesanyja orvoshoz vitte a gyermeket. Az anya úgy mondja, az orvos a diagnózisban leírta, biztos nincs gond a gyermek csontjával, hanem az lehet a probléma, hogy a kisfiú lázas beteg volt egy hétig, ami rámehetett az ízületeire. Aztán a szülők bevitték a kisfiút Veszprém megyében egy kórházba, ahol megröntgenezték a lábát, és akkor kiderült, hogy el van törve. – Nem értettem, hogy a kórházban miért viselkednek velünk furcsán? Azt mondták, beszéljék meg a szülők, hogyan törhetett el a gyerek lába – fogalmaz az anya, hangjában még mindig döbbenettel.

Szerinte azzal gyanúsították őket, hogy ők lehetnek a felelősek azért, hogy eltört a kisfiú lába. Az anya kérte a kórházban, rögzítsék a gyermek lábát, de azt közölték vele, nincs rá szükség, mert még kicsi, majd összeforr.

– Lacika egyik lába ma három centivel rövidebb, jegyzi meg a nagymama, Julianna. Aztán a két asszony felváltva meséli tovább, a gyámügynek, illetve a családsegítőnek a kórház jelezte, hogy eltörött a kisfiú lába. Kinn is jártak náluk környezettanulmányon, és mindent rendben találtak, Közben a háziorvosnak és a védőnőnek is kellett szakvéleményt adnia, de ők is azt írták, a szülők nem bántják a kicsit, normális körülmények között él. Utána hónapokon át hetente kellett vinniük Lacikát a gyámügyhöz, illetve a családsegítőhöz, hogy nincs-e bántalmazva a gyerek. A nagymama, aki csak járókerettel tud járni, sírva közbeveti: ”Majd’ elvették tőlünk ezt a drágát!”

Aztán az első eset után fél év múlva a másik lába is eltört a kisfiúnak, amit a röntgen ki is mutatott. A szülők ekkor úgy döntöttek, egy budapesti kórházba viszik a kicsit. Így is történt, és ott már az első vizsgálat előtt megmondták nekik, mi lehet a baja a kisfiúnak: közölték velük, valószínűleg üvegcsontú egy genetikai rendellenesség miatt a gyermekük. Addigra fél év telt el az első törés óta. Újabb vizsgálatok következtek, aztán végérvényesen kiderült a betegség.

- Amikor ezt közölték, úgy éreztem, rám zuhan minden. Nem tudtam, hogyan tovább – törli könnyeit Hajnalka. Említi, megtörtént velük az is, hogy a budapesti kórházban térdelt a kiságyban a kisfiú, akkor is eltörött a csontja. Lacikát először másfél évesen műtötték, azóta még négy alkalommal, egy-egy operáció két-másfél órán át tartott, ami örökkévalóságnak tűnt a szülőknek, nagymamának.

- A kórházban az első műtétnél kétségbeestem: nem értettem, mi történik velünk, és miért éppen velünk? Nem is tudtam mindig uralkodni magamon, sokat sírtam – jegyzi meg Hajnalka. – Borzasztó volt várni a telefon mellett a híreket, amikor műtötték a kis unokám lábait, kezeit, ezt a borzalmas érzést senkinek nem kívánom – simítja meg nagy szeretettel a kisfiú szőke fejét a nagymama.

A család élete gyökeresen megváltozott a kisfiú betegsége miatt. Anyagilag teljesen megroppantak. A kisfiúnak, amire csak képesek, mindent megadnak, magukon viszont mindent megspórolnak. Az anya dolgozni nem tud, a gyermek édesapja egy cégnél tetőfedő, éjjel-nappal dolgozik, minden munkát elvállal a család megélhetéséért. Havonta Hajnalka 51 ezer forint gyest, illetve emelt családi pótlékot kap, a nagymama 27 ezer forintot, minden fillérre nagy szükségük van. A jelenlegi kis szülői házban, amely eladás alatt áll, az eladás után még fél évig tudnak maradni, helyzetük miatt esélyük sincs kifizetni a rokonokat. A szülők a gyermekkel bérlakást kaphatnak, ugyanakkor a nagymama sem maradhat felügyelet nélkül, és Hajnalka szeretné, ha a jövőben is együtt élhetnének özvegy édesanyjával. A két asszony úgy fogalmaz, szégyellik anyagi helyzetüket, egy rokonuk tudtuk nélkül tette közzé a család kálváriáját a közösségi oldalon, mert már nem tudta elnézni gyötrődésüket. A kisfiút nagyon régi autójukkal, ami most is javításra vár, rendszeresen vinni kell kontrollra, gyógytornára a budapesti kórházba. Minden segítségnek mérhetetlenül örülnek, a polgármester az útiköltségnél, egy vállalkozó pedig az ebédnél támogatta őket, és már adventi koncertet is szerveztek az érdekükben.

- Fogalmam sincs mi lesz velünk. Hogy mit hoz a jövő, azt még nem tudjuk, egyelőre kilátástalannak látjuk az életünket – néz maga elé szomorúan Hajnalka. – A kisfiam többször megkérdezi, anya, mikor futhatok és korcsolyázhatok a többiekkel? Mit érzek ilyenkor? Mit érez egy szülő beteg gyermeke láttán, aki számára a legnagyobb kincs a világon, és az életét is bármikor odaadná érte? Egyszerűn nincsenek rá szavak, nincs hozzá fogható fájdalom. Nekem minden kívánságom, hogy a kisfiam járni tudjon! – mondja könnyes szemmel Hajnalka.