A zenélő Skoda

Nem az eddig megismert arcokat látom a filharmóniai koncert rendezői között az aula bejáratánál, de ez semmit nem változtat azon a kedvességen, amellyel itt fogadják a közönséget. Az aula most is megtelt, a bérletesek eljöttek, és örömmel látok fiatalokat is, egy osztályra való középiskolást. 

A program kétségkívül vonzó: Mozart, Paul Badura-Skoda és Prága. Legendák innen, legendák onnan. A zene mindenkit és mindent összekapcsol, gondolatban, emlékekben, élményekben mindenképpen. 

Mozart nem igényel magyarázatot, Prága pedig afféle zenit a zenében, művészetben, Badura-Skoda meg lemezzsonglőr, több száz hagyományos és cd-lemez őrzi játékát, művészetét. Meg nemcsak a zongora virtuóza, mesterien játszik más billentyűs hangszereken is, származzanak azok akár Bach korából. 

Miközben ezt a kis zenetörténetet böngészem, eszembe jutnak a veszprémi Mendelssohn Kamarazenekar koncertjeire készült kis műsorfüzetek, amelyek eligazítanak bennünket zenében, korban, interpretációban. 

A Filharmóniának is megérné legalább egy szórólapra áldozni ilyenkor, a néző magabiztosabban fogadná be a zenét, az egész produkciót, az idegenség oldódna, személyesebb lenne a kontaktus. Szóval hétfő este nem akárki ült a zongorához, a 82 éves Paul Badura-Skoda világhíresség. 

1945-ben a bécsi Zeneakadémia növendéke, rendkívüli képességére Wilhelm Furtwngler és Herbert von Karajan figyelt fel, gyakran hívták, koncertezzen velük. Később a világ legnagyobb karmestereivel dolgozott együtt, köztük találjuk a magyar Solti Györgyöt is. 

A zongoraművész ezúttal Mozart A-dúr és C-dúr zongoraversenyét játszotta a veszprémi aulában, s amikor nem a klaviatúrán siklott a keze, finom gesztusokkal vezényelte, irányította a Prágai Kamarazenekart. 

Azt hiszem, megbocsátható, ha nem elemezzük, részletezzük a zongoraversenyeket (természetesen csak a befo- gadás aspektusából tennénk ezt), hanem összefoglalóan Mozart-darabokról szólunk csak, nekem különben sincs műfajokra osztott Mozartom, számomra csak egy Mozart létezik, az a komponista, aki szerzeményeivel messzi földre száműzi a szorongást az életemből, s feltételezem, másokéból is. 

Mozart az öröm valamilyen formáját adja át, tételeit úgy rakja egymás mellé, hogy hangulatuk bejárja az öröm stációit; pihenők, békés szakaszok, vibráló, pulzáló átmenetek és áramlások, sodrások váltakoznak, végig megőrizve az érzelmek játékát, a mélabús vagy vidám fordulatokat, az idill tájait és a ború útvesztőit. 

A Prágai Kamarazenekar érzékelhetővé tette a tételek belső atmoszféráját és a zongora szerepét, a belépő hangszerek pedig fokozták a zenekari hangzást, amelyhez Paul Badura-Skoda alapos, átlényegítő játéka társult. 

Az A-dúr zongoraverseny kezdetén ugyan mintha téli dermedtséget éreztem volna először, mintha nem is Mozart csendülne fel itt, de aztán beszippantott a bécsi klasszikus muzsika. 

Mozart 1781 és 1786 között 15 zongoraversenyt komponált, a sort a C-dúr zárta. A most előadott művekben sokszínű keresztmetszetet kaptunk az emberi érzelmekből, a létezés fényeiből és árnyaiból. 

Szünet után a C-dúr, Jupiter szimfóniában folytatódott a mozarti világ, az 1773-ban Salzburgban írt négytételes mű tekintélyt sugárzó zenei költemény. 

Az összetett, de korántsem fárasztó dallamok, a leheletfinomságú kis ívek, az izgató iramlások, a lecsiszolt, de mégis erőteljes betétek azok, amelyek páratlanná teszik Mozart életművét. A kamarazenekar belesimult, szinte eggyé vált ezzel a különleges zenei univerzummal.