Időutaztam

Azt kell mondjam, a látvány, a sportcsarnokban hatalmába kerített érzés minden várakozásomat felülmúlta: egy profin meg- és berendezett kiállítás várt, tablórengeteg, melyben mámorító volt elveszni. A monumentális keretek, a megálljt parancsoló képek, színek, a diákévek idézetei, üzenetei bizsergetően szép időutazásra hívtak. A diákváros megkövült (akarom mondani: megtablósodott) történelme elevenedett meg: láttam szüleink, nővéreink, bátyáink megsárgult képeit, a tablókon régmúlt idők divatját, eleink üzenetét. Régi tanáraink képe előtt főt hajtottam, az iskolapad, osztályterem illatát véltem érezni, hallottam a hangunkat, szemeztem osztálytársaimmal, kikkel a gimnáziumi évek óta csak az osztálytalálkozókon beszélhetünk. Sokunk elszármazott már, az a bizonyos nagybetűs élet és annak szele máshová fújt bennünket, de ott, a tablórengetegben, mondom, egy pillanatra ismét együtt voltunk. Nem tudom, kinek a fejéből pattant ki ez az ötlet, de a szívem mélyén adtam neki egy Nobel-díjat.

Mert egyesítette a múlt, jelen s jövendő szíveit, a diákváros szeretetét, és feledhetetlen élménnyel ajándékozott meg. Felteszem, nem csak engem. Örök és egyedi élményt kaptam. Köszönöm.