Az iszapkatasztrófa túlélője - Dórika a szüleivel gyógyul tovább

A kislány ma délben érkezett meg a Magyar Imre Kórházba, ahol már nagyon várták őt a szülei, rokonai. Hiszen Erzsébeten és Zoltánon kívül az édesapa és édesanya testvérei és az anyai nagyapa is ott toporgott a folyosón, hogy végre láthassák, magukhoz szoríthassák a kislányt. A megható pillanatok alatt a könnyező szülők boldogan ölelték magukhoz két hete nem látott kislányukat, aki szintén az iszapkatasztrófa során sérült meg.

Ő eddig Budapesten gyógyult, állapota most engedte, hogy szüleivel együtt legyen a következő néhány napban. Hiszen remélhetőleg hamarosan hazaengedik mindhármukat a kórházból. Illetve haza nem tudnak menni, a házuk az iszap áldozata lett. Egyelőre albérletbe költöznek, azt az ajkai rokonok intézik nekik. Már arról is gondoskodtak, hogy a lakásban elegendő bútor és ruha várja a családot. Ott végre mindannyian együtt lehetnek, hiszen a nagyobb testvére, a hét éves Gergő és a 12 éves Renáta is nagyon várja haza a szülőket és a kis Dórit.

Sajnos a legkisebb gyermek, az egy éves Angyalka már csak emlékeikben lehet velük, de ahogy azt lapunknak a kórházban a kislány fényképére puszit adó Erzsébet mondta, az ő kislánya számára nem halt meg.  

Dossziénk az iszapkatasztrófáról

OLDALTÖRÉS: Végre együtt, Dórikával!

Végre együtt, Dórikával!

Emlékezetes, boldog délelőttje volt ma a kolontári Juhász házaspárnak, hiszen végre hozzájuk, az ajkai kórházba szállították az eddig Budapeseten gyógyuló kislányukat, Dórikát.

A közel három héttel ezelőtti iszapkatasztrófa sérültjei között volt a házaspár és kislányuk, a három éves Dórika. Őt sikerült megmentenie az édesanyának, Erzsébetnek, de sajnos az egy éves kishúgot, Angyalkát nem. Dórit azóta nem látták a szülők, akik az ajkai kórházban gyógyulnak. Sebeik szépen javulnak, várhatóan pár napon belül haza is mehetnek majd.

Miközben pénteken délelőtt lapunk munkatársa a szülőkkel együtt várta a kis Dórit, volt alkalmunk beszélgetni. Erzsébet azon izgult, hogy a férjét, Zoltánt meg kell-e majd műteni. Neki mindkét lába súlyosan sérült, lehetséges, hogy plasztikázni kell a gyógyulás érdekében. Zoltán a türelmetlenségtől mégsem bír nyugton ülni, fel alá járkál, kimegy dohányozni. Közben megérkezik a testvére is, együtt várakozunk tovább. Erzsébet két húga, Dóri keresztanyja, Vera és a 13 éves Ilona is velünk tart, mindketten nagyon szeretik a házaspár gyermekeit. A lányok csendesek, egyikük maga is megsérült az iszapban. Ahogy Erzsinek és Zoltánnak, neki is viszketnek a gyógyuló sebei. Nagyon örülnek minden együtt töltött percnek. Erzsébet három, Zoltán két testvére mellett nőtt fel, természetes mindannyiuknak a nagy család.

Hiányoznak is a gyerekek a kórházban. A nagyokat ugyan naponta látják, de a kis Dóri nélkül töltött idő végtelennek tűnik. Borzasztó lassan telik, pedig közben folyton történik valami. Erzsébet sebeit átkötik, aztán ápolónők érkeznek hogylétük felől érdeklődni. A takarítónők kiürítik a szemetest, aztán az ebédet osztják a kedves fehérköpenyesek. Erzsébet azt mondja, mindenki rendkívül figyelmes velük, az orvosok, ápolók valamennyien azon vannak, hogy minél előbb, minél könnyebben gyógyuljanak. Jól főznek, eleget is adnak, most azonban nincs étvágya, ideges már.

Telefonál, hogy merre tart a mentő a kislánnyal. Mikor kiderül, hogy Veszprémet elhagyta gépkocsi, felcsillan a szeme: már csak fél óra. A percek azonban most vánszorognak a leglassabban. Aztán a család többi tagjáról beszélgetünk, a hét éves Gergő és a tizenkét éves Renáta is bejön majd látogatni a sógornőkkel délután. A két nagy sokat vitázik - mondja mosolyogva Erzsébet. Aztán Dórikáról mesél, a mozgékony, eleven, mégis csendes kislányról. Ő az, aki folyton felmászik valamire, állandóan rajta kellett lenni egy szülői tekintetnek.

Azon a végzetes délutánon azonban szót fogadott édesanyjának, nem mozdult a sáros víz tetején lebegő ágyon. Nyugodtan feküdt, édesanyja pedig fogta a kicsi lábát, hogy el ne veszítse őt is, mint pár perccel korábban Angyalkát. A kislány Zoltán ma is élő nagymamája nevét kapta születésekor. Úgy mosolygott, mint egy igazi kis angyal, gyönyörű kisbaba volt - árulkodnak a  fényképek. Azok közül néhány itt van a kórházban, Erzsébet előveszi, megpuszilgatja azokat. Azt mondja, nem is igaz, hogy elveszítette az ő kicsikéjét. Persze valahol belül pontosan tudja, hogy már csak vágy marad megölelgetni Angyalkát.

De mostantól előre kell tekinteni, már megvan az ajkai albérlet, ahova költözhetnek. Aztán folytatódik tevékeny életük. Mindketten dolgoztak, Erzsébet a gyeses évek alatt persze otthon, a családot látta el és mindent megtermelt a kertben. Kutyájuk, macskájuk volt, nem tudják, mi lett velük. Talán majd az állatmentők segítenek, hogy hol találják meg kedvenceiket. Ahogy beszélgetünk, Zoltán mosolyogva megjegyzi, hogy sosem szeretett várakozni. Erzsébetre néz, szeretet van a szemében. Az ő betegszobájában szinte mindig üres a saját ágya, a nap nagy részét felesége mellett tölti. Nagyon ragaszkodik Erzsébethez. Még az első napokban az infúziós állvánnyal is átjött, az ő palackját a feleségéé mellé akasztotta, úgy beszélgettek. Erzsébet csak jót tud mondani párjáról. Szorgalmas, nagyon rendes ember. Most mindkettőjüket zavarja, hogy idegenek segítségét kell elfogadniuk. Ha szegények voltak is, sosem kellett mástól kérniük, szégyellik kicsit, de nincs mit tenniük. Hálásak minden segítségért.

Közben cseng a telefon, a kislányt szállító mentő megérkezett, a gyermekosztályra viszik Dórikát. A lifthez sietünk, óráknak tűnnek a másodpercek, mire végre az egyik lift megáll előttünk, a másodikon. Erzsébet már kétszer is elindult volna bekötözött, sebes lábaival gyalog, szinte úgy kellett visszafogni. A hetediken egy ápolónő kezében szöszke kislány.

Erzsébet szalad felé, nem is tud szólni, csak folynak a könnyei. Zoltán is elérzékenyül, átöleli mindkettejüket, a fiatal nagynénik is zavartan mosolyognak. Csend van percekig, aztán csak suttogások hallatszanak, ahogy Erzsébet a kicsi nevét mondja. Dóri kicsi karjai apja felé nyúlnak. Zoltán átveszi csöpp lányát, Dórika nem sír, nem nevet, nem mond semmit, csak bújik szüleihez. Percek telnek így, csendben, mire a kislány végre megszólal. Az édesanyja köntösén levő macikat nézegeti, simogatja, lassan végre feloldódik. Aztán keresztanyja, Vera ölében pihen, amíg csak a főnővér kedvesen be nem invitálja a boldog családot a gyermekosztály kórtermébe, hogy átöltöztessék a rengeteg megpróbáltatáson átesett kislányt.