Balatonfüredi bajnok

Horváth Zoltán kardvívó olimpiai bajnok. Ritkán van a figyelem középpontjában, pedig a nagy magyar hármas után (Gerevich, Kárpáti, Kovács) őt tartották a méltó utódnak. Amikor ezt megjegyzem, mosolyogva mondja:
- Tudja, úgy van ez, egyetlen jó barátom van, ami egyben a legnagyobb ellenségem is: a nagy pofám. Ha ehhez hozzávesszük, hogy ráadásul ami a szívemen, az a számon típusú vagyok, akkor talán érthető, miért nem szerepelek állandóan a médiákban.

Hét év balatonfüredi lét után költözött a család a kis Zolikával Budapestre, 1944-ben. Nagyszülei kecskemétiek voltak, így aztán a gyerekkori emlékek a hírös városhoz kötődnek.
- Korábban szó volt arról, hogy Balatonfüred díszpolgára legyek, de a jelölés ellenére nem jött össze. Nehogy azt higgye, hogy cseppet is bánom - mondja, miközben kezét megnyugtatóan ráteszi a karomra. - Nem vágytam ilyesmire soha.Tulajdonképpen én úgy éltem, hogy mindent játéknak próbáltam felfogni, hiszen vannak dolgok, amiket így is, úgy is meg kell csinálni: nem jobb könnyedén végezni a feladatainkat?!

Mondom, hogy azért a vívómesterei ennek nem mindig örülhettek.
- Félreértett - simítja hátra a haját.  Én boldogan tettem a dolgom, akkor is, ha majdnem megszakadtam. Mert a gyakorlással úgy voltam, ahogy Liszt mondta: ha egyszer nem zongorázom, akkor megérzem én. Ha kétszer, akkor a kritikusok, ha háromszor, akkor a közönség. Szóval pardon nem volt, csak igyekeztem jó kedvvel dolgozni.

Amikor a kardvívásba belecsöppent, már hosszú évek óta minden versenyt a magyarok nyertek. Kérdezem, milyenek voltak a világnagyságok?
- Kárpátival találkoztam először, mert egy klubban vívtunk. Apám vitt le  kalandozik el kissé a gondolata , nem is engedte, hogy más sportágat válasszak. Ő évek óta minden versenyen ott volt nézőként, hatalmas rajongó volt, elvárta, hogy jól teljesítsek.

Hamar kiderült, hogy van tehetségem, szóval azt mondta a mester, hogy vívjak Gyurival. Ő nem nagyon akart ráállni, aztán végül mégiscsak elkezdtük. Húsz tust kaptam rövid idő alatt és tágra nyílt szemmel döbbentem rá, hogy jé, ez a vívás?! Megjegyzem, egy évvel később már legyőztem őt.
Kissé sportszerűtlenül jegyzem meg: a római olimpia döntőjében mégis Kárpáti nyert.

- Nézze, nagy szerencse, hogy a világsztárokat nem az emberi gyarlóság, hanem a sportbeli teljesítményük alapján jegyzik meg az emberek - mondja és mélyen a szemembe néz, majd vidámabb hangon folytatja:  Az olaszországi olimpián a nyolcas döntőben a gyakorlat szerint a sportvezetés eldöntötte, hogy a nemzet érdekeit szem előtt tartva ki nyerje az egymás közötti asszókat. Így történt, hogy Kárpátitól kikaptam, aztán ezüstérmes lettem.

- Esély sem volt arra, hogy őt jelöljék a magyar győztesnek? - faggatom.
 - Ahhoz korábban nyernem kellett volna legalább egy világbajnokságot. Ám 1957-ben Párizsban, majd két évvel később Budapesten is megfosztottak ettől a lehetőségtől - érezhetően néhány pillantig dühös lesz ezektől az emlékektől, aztán nyugodtabban folytatja. - Erről sokáig mesélhetnék, de inkább hagyjuk. Egyébként is jellemző volt rám, hogy külföldön felszabadultan vívtam, itthon általában ellenszélben. A lényeg, hogy csapatban nyertünk és ott aztán semmiféle segítségre nem volt szükségünk, verhetetlenek voltunk.

Elkerülhetetlen, hogy autóbalesetét ne említsem meg.
- Ez 1964-ben történt: apám vezetett, kisodródtunk egy kanyarban és élet-halál között kerültem kórházba. Minden szempontból összetört a karrierem, de nem hibáztatok érte senkit. Meggyógyultam, de soha nem voltam már a régi. Egyébként 1963-ban voltam életem legjobb formájában. A Santelli kupán az olaszok ellen az első meccsemen vastaps volt, a másodikon felállva tombolt a közönség. Aztán 1966-ban abbahagytam a kardozást és soha többet nem is sportoltam.

- Meg lehetett élni akkoriban a vívásból? - kérdezem.
- Abból nem, de a seftelésből igen - válaszolja és látszik rajta, sok történetet idézhetne fel. - Nyolc ezerért lehetett behozni cuccot, de a vámosok 15 ezerig elnézőek voltak. A szokásos ingek, harsinyák mellett, mindig találtunk különlegességet, például előfordult, hogy gyapjú fonállal voltunk tele.

Közben neveket, dátumokat sorol, jónéhány korabeli sportvezetőről beszél nem éppen hízelgően.
- Annyi energiát fektettem a vívásba, hogy három egyetemet elvégezhettem volna - jegyzi meg Horváth Zoltán.