Janicsár volt az Egri csillagokban a szentgáli Deli Károly

Károly őszintén elmondta, nem nagyon szeretett tanulni, viszont annál jobban az állatokkal foglalkozni. Már 16 évesen kocsisként dolgozott a Hunyadi tsz-ben, rendszeresen bejárt apjával szekérrel a veszprémi piacra. Kamaszként nagy örömét lelte abban, hogy gondozhatta a csikókat.

– A lovakhoz nagyobb tudás kell, mint az autóhoz. A ló kiszámíthatatlan, érezni kell az állatot. Amikor először fogtam be a két csikót, Sárit és Kicsit – emlékezik vissza a házigazda fél évszázad távlatából –, az olyan volt, mint később az új traktor kormánya mögé ülni. Nekünk, fogatosoknak a teljesítmény kétharmadát kellett nyújtani, a többit időt a négylábúak gondozása töltötte ki.

Tizennyolc éves volt, amikor egy hétköznap délben beállított hozzájuk a tsz-elnök, a pártitkár és egy katonatiszt. Ez utóbbi megkérdezte tőle, hová szeretne bevonulni. Károly rávágta: „Ahol lovakkal lehet bánni!” Nem késett a válasz: „Oda fog kerülni.” Abban az időben alaposan utánanéztek azoknak, akiket határőrnek szemeltek ki. Körmenden kapta az alapképzést, majd Kiskunhalason készítették fel lovas határőrnek. Kiváló minősítéssel került ki az osztrák határ közelébe, a döridombi őrsre. Hatvan „vitéz” mintegy 4-6 kilométeres sávot őrzött, ahol már nem voltak aknák, csak frissen gereblyézett föld, hogy meg lehessen látni a szökevények és az állatok lábnyomát.

Károlynak majd kiugrott a szíve, amikor közölték vele – valamint az országban még nyolcvan társával –, hogy elvezénylik Pilisborosjenőre, az Egri csillagok forgatására.

Mária, a felesége már hozza is a családi fotóalbumot, s büszkén mutatja párját több „janicsár” társaságában. Egy másik felvételen fehér lovat ugrat, illetve kardot forgat.

– Tilos volt fotózni, de ezért az egyik társunknak sikerült megörökíteni néhány pillanatot a felejthetetlen két hónapból. Várkonyi Zoltán rendező ezt mondta nekünk: „Fiaim, aki nem tartja be a szabályokat, hazaküldjük az őrsre.” Túl jó dolgunk volt ahhoz, hogy eljátsszuk ezt a remek lehetőséget. Olyan neves színészek közé kerültünk a kantinban, mint Gobbi Hilda, aki szurokkal, azaz fekete vízzel öntötte le az ostromlókat, a félelmetes külsejű Bárdy György, a törékeny Venczel Vera. Sinkovits Imrének viszont nemigen ment a lovagolás. Mi több százan a tömegjelenetekhez kellettünk, amikor megindult seregünk a várnak… Még az elején kocsiról leszórtak közénk különböző török ruhákat, amelyeket cserélgetni kellett, hogy mindig más alakban jelenjünk meg vásznon. Aztán hol karddal, hol lándzsával harcoltunk lóról a gyalogosok mögött. Mivel távolról készültek a felvételek, így magamat nem arcról, hanem a lovamról, öltözékemről tudtam beazonosítani, amikor megnéztem a filmet. A rendező hangosbemondón keresztül a várból utasította a rohamozókat, hogy melyik szárny milyen tempóban közelítse meg az erődítményt. A hangokat utólag vették fel.

Egyes tömegjeleneteket úgy sokszoroztak meg, hogy egy jelenetet többször egymás mögé raktak, így úgy tűnt, hogy több ezer török indul csatába Eger vára ellen, amely bükkfából készült. A falakat úgy dekorálták ki, mintha azok kőből lettek volna. Ágyúink eredetiek voltak, a múzeumból hozták ki őket. Rendkívül látványos volt, ahogy a kaszkadőrök elesnek a lovukkal. Ez úgy történt, hogy a pacit a halántékánál elektromos árammal megcsapták akkumulátorról, amitől a hátasok összerogytak. Történtek kisebb balesetek. Nem véletlenül állt készenlétben öt-hat mentőautó s több tűzoltókocsi. A létrás jeleneteknél volt szükség az egészségügyiekre. És persze akkor, amikor a várból kiengedték a tüzes kereket. Mi, törökök olyan sűrűn voltunk, hogy a gyalogosok nem tudtak elég messzire elugrani a guruló lángcsóva elől. Többen égési sérüléseket szenvedtek. A végén, amikor már romokban állt a vár, az eredeti kicsinyített mása, a forgatás után hét tűzoltókocsi csak nagy nehezen tudta megfékezni a lángokat. Erről még a Napló is beszámolt annak idején.

Huszonhét hónap után leszerelt, majd ott folytatta, ahol abbahagyta: tíz évig kocsisként dolgozott a termelőszövetkezetben, majd otthon is állatokat tartott. Voltak anyadisznóik, nyulaik, birkáik és bikáik. A földek megmunkálásához, a termények betakarításához újabb és újabb gépekre volt szüksége a családnak.

– Mindent hitelre vettünk, megbízható fizetői voltunk a banknak. A részletek befizetése után sokszor épphogy megéltünk. Aki állatokkal foglalkozik, annak se hétvégéje, se ünnepnapja, mert a jószágot mindig el kell látni.

– Én is csak akkor mentem el a gyerekkel nyaralni, Mónikával és Karcsival, amikor még kicsik voltak – veszi magához a szót Mária. – Nyolcgyerekes családban nőttem fel, nem voltunk igényesek. Nekem is keményen kellett itthon is, a ház körül dolgoznom.

Embert próbáló élet a földeken

Történetünk főszereplője tizenkét éve ment nyugdíjba, de már tíz éve fia, Károly átvette tőle a gazdálkodást, amit azelőtt közösen fejlesztettek. Szentgál külterületén építette fel fia a 360 négyzetméteres raktárt, amely tele van mezőgazdasági gépekkel. A család 150 hektár bérelt földről gyűjti be a szénát – 10 éve az állatkert beszállítói –, gabonát, szalmát, zöldtakarmányt. A három unoka közül vajon melyikük kedveli meg ezt az embert próbáló életet?