Papp Boglárka vallja, a hímzés mentálisan kikapcsol, felfrissít, gyógyítja a lelket

Ha nálunk eltörik egy csésze, váza, szemétre dobjuk. Japánban ezeket egy különleges fa nedvével kevert aranyporral megragasztják, a repedéseket az arany kiemeli, hangsúlyossá teszi. Vallják, a tárgyak ezáltal szebbek, értékesebbek lesznek. Egyediek. A technika neve kincugi, azaz „arannyal összeillesztés”. E mély, a mi gondolkodásunktól merőben eltérő filozófia lényege: elfogadni a hibásat, a tökéletlent is, mert az életünkhöz is hozzátartoznak a törések, a lelki sérülések, általuk erősebb, érettebb személyiségekké válhatunk, és önértékelésünk is nő. Boglár „átírja” a kincugit, hímzésre.

– Pár hete bukkantam erre az érdekes japán művészeti ágra, és teljesen beleszerelmesedtem. Az esztétikai élmény is magával ragadó, de a vizuális megjelenésen túl a gondolkodásbeli, filozófiai vetületét is érdemes megismerni. A tárgyak hibái az élet természetes részét képezik. A javítás nem ront, hanem emel a tárgy értékén, és „továbbírja” a történetét. Fogadjuk el a veszteséget és a tökéletlenséget – vallja e gondolkodás jegyében Boglár.

Olyan családban nőtt fel, ahol jelen volt a művészet. Édesanyja csuhéfonó népi iparművész, testvére rajzol, fest, ő már kiskorában varrt. Édesapja erdész, ő a természet szeretetét plántálta belé, ennek tudja be, hogy alkotásai mintavilágában a növénymotívum domináns, visszatérő elem.

– Az alkotói tevékenység gyermekkorom óta mindig jelen volt, van az életemben. Az általános iskola rajztagozatán nagy hatással volt rám tanárom, Szeifert György, majd a Waldorf-pedagógia, az egyetemen pedig vizuális kultúra–művtöris voltam. Nagyanyám szeretett hímezni, engem is tanítgatott. Amikor kis meglepetés-színielőadásokat tartottunk szüleinknek, a vendégségbe érkező unokatestvéreknek, a jelmezeket én varrtam – mesél az indíttatásról.

Boglár a modern hímzést kedveli, a hagyományostól részben eltérő öltésekkel dolgozik, illetve másként használja őket, mint ahogy a magyar hímzésvilágban alkalmazott motívumokat is saját egyéniségén átszűrve láttatja. A kincugi technikát alkalmazva a törésvonalakat, a „javításokat” aranyszállal jelzi, mintha szakadt, sérült anyagdarabokat dolgozna egybe. Öt esztendővel ezelőtt rácsodálkozott a lomok között felfedezett hímzőrámákra, eltette, hogy majd valamire jók lesznek. Aztán történt az életében egy kedvezőtlen dolog, amit nagyon nehezen tudott feldolgozni, és ami végül elvezette a hím­zésig.

– Rengeteget agyaltam, szenvedtem a problémától, kellett egy dolog, ami leköt. A festés túl gyors, a kötés monoton, így jött a hímzés. Nem sablonokkal dolgozom, a mintákat én tervezem, kézzel rajzolom. Ez mentális kikapcsolás volt akkor, megtisztulást hozott nekem. Itt nem lehet sietni, közben nem lehet másra gondolni, átmossa az embert, jó érzés. Fókuszálsz, koncentrálsz, kicsit belassulsz, nem akarsz siettetni semmit, ez nagyon jólesik. Hímzés közben az örömérzés teljes megélése a saját cselekedetünk által valósul meg. A megélt öröm- és boldogságérzés következtében gyógyul a lélek és ezáltal a fizikai test is. A hímzés mozdulata, finomsága az állatok simogatásához hasonló. Ahogy húzzuk át a hímzőszálat, az egy kellemes, lassú, de mégis ritmikus mozdulatsor, mely nyugtató, lágy rezgést ad, olyan információt küld a lélek és test számára, mely által szinte meditatív állapotba tudunk kerülni. Ez az állapot az, amely harmonizálja az emberi test összes sejtjét. Mentális gyakorlatként gondolok a hímzésre. Felfrissít, koncentrálttá tesz. Végtelenül élvezem. Finom, puha szálak és színek, szelíd ritmikusság, összpontosítás, nyugalom, az elme ellazul. Hímezni jó – vallja Boglár.