Szétcsúszó kakasok, romantikus újságírók, zeneszerzők és a lassan izzó tűz

Hegyi Zoltán

NOVEMBER 1.

Egymás után következik a reformáció emléknapja, a mindenszentek és a halottak napja. Lelkek, testek, temetők, fények, újabban tökök, csokik, cukorkák, jelmezek. Ahogy az ember öregszik, szaporodnak a veszteségek, legalábbis ez az érzet. Persze kinek mi. Nem túl vidám napok, annyi szent, súlyosbítva az ötórai vaksötéttel. Nekem erről az egész óraállítgatásról elég markáns véleményem van. Először is mélyen együtt érzek az órás szaküzletek dolgozóival, mekkora szívás lehet ez évente kétszer. Másodsorban a baromfiudvarok tulajdonosaival, vihetik pszichológushoz a kakasokat, mert szétesett a bioritmusuk. Harmadjára a harangszót beállító szakemberekkel, illetve magammal, mert reggel és este fogalmam sincs, hogy merre hány óra.

Még szerencse, hogy a telefonom feltalálta magát ebben a helyzetben, az autóhoz viszont nincsenek idegeim, úgy marad tavaszig, ahogy van. Aztán meg nem érdekel, hogy ez a mostani időszámítás volt a régi, az eredeti, követelem vissza a nyárit, és hagyjuk is úgy, békében. Sőt, ha rajtam múlna, még ebből a mostani zónából is kilépnék, és csatlakoznék a románokhoz, Erdélyben nyaranta még este tízkor is vidáman süt a napocska. Az iskolát meg kilenckor kezdeném, mert mutasson nekem valaki egy gyereket, aki nyolckor már eszénél van, a nulladik órákról nem is beszélve.

NOVEMBER 2.

A napokban megnéztem Wes Anderson legújabb filmjét, A francia kiadást. Rendkívül szórakoztató. Igazi tobzódás látványban, díszletben, jelmezben és főleg sminkben, a brillírozó szereplőgárda némelyik tagját alig lehet felismerni. Benicio del Toro frenetikus, és pár másodperces jelenetekben is olyan kultfigurák tűnnek fel, mint például Willem Dafoe. Zsánerét tekintve úgynevezett újságírófilm, de ne a klasszikus vonalvezetésre gondoljunk, amelyben hózentrógeres fickók oknyomozzák ki a korrupt politikusok disznóságait, ugyanakkor szépen visszahozza azt a kort, amikor újságírónak lenni még romantikus volt és menő.

Az sem most volt, amikor utoljára krimit olvastam. Persze régen ugye minden (is) jobb volt, az embernek valahogy jutott ideje az irodalom mellett a ponyvára is, így aztán rádöbbenhetett közben arra is, hogy Hammett vagy Chandler jobban írt, mint sokan a kánonból. Aztán az idő valahogy repülni kezdett, vagy mi, és közben még össze is ment, és kimaradtak a világhírűvé vált skandináv krimik is, legfeljebb filmes adaptációkból értesültem, hogy jó nyomasztóak, és mindenki iszik bennük, mint a kefekötő, ami nem is csoda, hiszen feszt hideg van és sötét.

Azt is láttam viszont valami női magazinban, hogy válaszul feltaláltak valami hyggét vagy mit, ami most trendibb, mint a paprikás krumpli újragondolása, holott csupán olyasmi, mint a spanyolviasz. Pokróc, tea, kellemes fény és zene, valamint egy jó krimi, és hisztizhet odakint a november. Tekintve, hogy öt után odakint a talicskát már nem látom, mivel az egészségemért aggódó villanyszerelő csak nem jön az istennek se, egy délutánon mindezt előkaptam, kitöltöttem, felkapcsoltam és kiválasztottam, oszt hajrá.

És jól belenyúltam. Paula Hawkins Lassan izzó tűz (21. Század Kiadó, 2021) című könyve ugyanis a műfaj minden kritériumának megfelel. Jó sötét sztori, tele furcsa alakokkal (jellemük rendesen ábrázolva), csavar csavar hátán, majd következik a valóban váratlan végkifejlet. Mindez persze tulajdonképpen elvárás, miután Hawkins írta A lány a vonaton-t is, a közelmúlt legtekervényesebb krimijét, amelyben szintén különös és zaklatott nők borzolták az idegeinket, a vásznon többek között, és jelesül Emily Blunt, méghozzá remekül.

A lány a vonaton hat évvel ezelőtt megdöntötte a könyvkiadás szinte összes rekordját, és bár önmagában ez még semmit nem jelent, gyanítható, hogy esetünkben sem lesz ez másként. Hawkins ugyanis nem felejtett el írni, ebben a világban meg mindenki sérült és szeretetre vágyik, a november pedig idén sem lesz szebb az átlagosnál.

NOVEMBER 3.

A Lassan izzó tűzhöz Frédéric Chopin dukált már megint, a romantikus lengyel, aki úgy elegyítette hazája népzenéjét az olaszos dallamokkal, hogy a szívnek (az övéhez hasonlatosan) meg kell szakadnia, anélkül, hogy szirupos mázt hagyott volna a zongorán. Az etűdöket és a négy scherzót Beatrice Rana, egy káprázatos olasz művésznő játssza a Warner Classics idei kiadványán, egyszerre gyengéden és határozottan. Erő és érzelmek, vonzások és ellentétek. Chopin a kortársak feljegyzései szerint Liszthez hasonlatosan egyszerre volt zseniális zeneszerző és kiváló zongorista, de Beatrice Rana játékát hallgatva aligha lenne kifogása.

Friss hírek Veszprém Megyéből

A dosszié további cikkei
Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában