Jólesett a forró tea is a veszprémi lengyel piacon (képgaléria)

Szűk húsz perccel később a parkolóban úgy állok meg, hogy ne kelljen majd hazafelé sorban állni. Egy mellényes parkolós munkatárs a hüvelykujját mutatja, visszaintek, miközben elámulok a szomszédos hulladékudvaron: mosógép, varrógép, autók, mindenféle halott technika végstádiumban, de katonásan összegyűjtve. 

Ön mondja az árat, és megbeszéljük! – kiabál az egyik árus. Senki sem hiszi. Közelebb megyek, hátha. Jön is egy hölgy. Háttal áll, nem látom, mit mutat és mond, viszont az eladó jót nevet a bemondott összegen. Mégis megállapodnak, egy éjjeliszekrényt cipel haza a vele érkező férfi. A fehér furgonok most nincsenek annyian, mint amikor legutóbb, nyáron jártam itt, a nagy dobozok azonban egytől egyig ,,jártak", fűtöttek és pöfékeltek. Ugyan ki akarna megfagyni? Össze is húzom a nyakamon a sálat, megmasszírozom a kezemet, pedig kesztyű védi.

A sokadik sorral végzek. Nem is tudom, mit keresnék, vagy vinnék-e most valamit. Látok néhány jó bringát, bakelitlemezt, fali lámpát. Néhány jó könyvet, grafikát, de mindennél jobban vágyom egy forró teára. Miközben kortyolom, mondatfoszlányok jutnak el hozzám. Tizenötezer egy cipő – fordul egy fiatal lány egy sráchoz. Igen, de új volt – jött a válasz. 

Mint mindig, ma is van minden. Magamban csendben hozzáteszem, minden, amit tőlünk nyugatabbra már kidobtak, meguntak, lecseréltek, esetleg eladtak. A 800 ezer forintos tuti elektromos bringán át a szalagos magnón keresztül az ikeás székig. A januári nap úgy süt, hogy a pocsolyán jéghártya marad, és a szemem elé kell tennem a kezem, hogy tisztán lássak az út szélén. 

A nyugati portéka idejön, aztán lehet, hogy itt lel végső nyugalomra, a piac melletti hulladékudvarban. Hazafelé futott át a fejemen, elnézve a hatalmas halmokat. Jó piac volt, nem volt zsúfoltság, és még kürtőskalácsot is sikerült beszereznem.