A bakonyi indiánok közös pipázással emlékeznek alapító törzsfőnökükre, Cseh Tamásra

Cseh Tamás január 22-én lenne 75 éves. A népszerű dalnok alapította meg 1961-ben Bakonybélben a híres indián játékot. Ő már a falu díszpolgáraként az örök vadászmezőkön pihen, a kulturális kalandozás azonban tovább tart az erdőben. Egy olyan helyen, ahol mindenki egy tiszta rendhez igyekszik igazodni. Az álmok ezen a helyen bölcsebbek, mint az emberek. Ha figyel mindenki a suttogásra, akkor nem kell a kiabálás. Ott nemes szívnek nemes a tette. Ahol a lopott elismerés soha nem tesz jóllakottá, inkább az asszonyok főzik össze az igazság pillanatait.

A játék idején szól a dob, a fák között harci díszbe öltözött, elszánt, kifestett arcú, parókás, tolldíszes férfiakat, fiatalokat látni, megszólalásig élethű indiánokat, amint egy törzs békés mindennapjait töltik, vagy éppen megtámad-nak egy másikat. A győzelemért és a dicsőségért, a közösség megbecsülő elismeréséért küzd mindenki. Az indián játék alapszabálya egyetlen mondatra épül: a törzseknél az 1850-es években érvényes szokások és hagyomány szerint kell eljárni. A játékban semmi sincs előre eldöntve, ki mikor, merre indul útnak, támad meg esetleg egy ellenséges törzset vagy szövetkezik egy másikkal. A harc alapvető szabálya pedig az, hogy akit fegyver (balesetveszélyt kizáró, „szabványosított” imitációk valamelyike) érint, annak 600-ig el kell számolnia, gyakorlatilag addig kiesik a játékból, mintha ájult lenne, s közben elvehetik tőle élelmiszerét, fegyvereit.

Gilyén Péter, a társaság mostani vezetője 1967-ben csatlakozott az indián játékhoz Cseh Tamás hívására, aki a szomszéd házban lakott. Cseh Tamás halála után most ő a társaság vezetője.

- Tamásról gyakran emlékezünk meg játékunk során. Szeretett alapítónk mindig figyel bennünket az örök vadászmezőkről, itt van velünk a szelleme. A fában, a fűben, a patakban, az erő körbevesz bennünket örök körforgásként. Mert nincs halál, csak a világok változnak. Tartunk majd megemlékezést januárban valószínűleg Budapesten, és utána is, amikor bevesszük magunkat a bakonybéli erdőkbe, ahol a törzsek, a sziúk, varjak, feketelábak, sájenek, hidatszák, paunik is dalolnak, táncolnak majd Füst a Sze-mében indián tiszteletére – mondta Gilyén Péter, akitől megtudtuk: jelenleg mintegy 200 felnőtt (és gyermekeik) a tagjai a játékot magában foglaló kulturális egyesületüknek. Foglalkozásuk szerteágazó. Összeköti őket a nagy kaland, a prériindián-kultúra ismerete és szeretete. Az, hogy az indiánok fő jellemvonásai, a bátorság, a nagylelkűség, a kitartás és a bölcsesség a civil életben is áthassa a napjaikat.

S hogy ki lehet ma bakonyi indián? Aki elfogadja a játék szabályait, és életmódjával, cselekedeteivel, néprajzi felkészültségével alkalmasnak, méltónak mutatkozik arra, hogy a törzsek valamelyike végül tagjai közé fogadja. Gyakorlatilag mégis erősen korlátozott lehetőség ez, hiszen mindenkinek saját kezűleg kell elkészítenie a felszerelését, a szabályoknak megfelelő, biztonságos imitált fegyvereket, hajdíszeket, a bőrökből összevarrt mokaszinokat, lábszárvédőket, ingeket, ágyékkötőket.

- Ez egy személyiségnemesítő játék és kulturális életforma. A természetben való élet – pláne csupán kevés kezdetleges eszközzel segítve – néha valóban kemény kihívás elé állítja az embert. Viszont a közösségi és egyéni élmények, melyek csak így élhetők át, úgy tapasztaljuk, megérik ezt. Talán az egész világon mindmáig párját ritkító kísérlet ez, amelynek keretében az indiánok hétköznapjaiból még az oly jellem-ző harcok is megjeleníthetők, megélhetők. Úgy fogalmaztak a szakemberek, hogy a „bakonyi indián” mára önálló kultúrtörténeti értékké vált. Nem azért élünk, hogy ezt a játé-kot játszhassuk, hanem épp megfordítva: ez a játék van azért, hogy szebben, jobban élhessünk a hétköznapokban is – hangsúlyozta a törzsfőnök, aki civilben mérnök.

A harcosok Bakonybél nevezetességei közé tartoznak, hírnevet is hoztak a településnek, a helyi emberek pedig segítik őket. Tárolják felszereléseiket, tipijeiket, s néha, ha a nagy esők, a mély sár vagy a hóvihar szinte járha-tatlanná teszi az erdőt, ők segítenek lehozni onnan e holmikat.

Eddig egy nagy természeti csapás érte a bakonyi indiántábort, mégpedig 1972-ben, amikor hatalmas árvíz tette tönkre szinte mindenüket. Arra viszont csak a legidősebbek emlékeznek, amikor 1968-ban a tankok átmentek a táboron, vagy a szocializmusban felbukkantak a faluban a rendőrdzsipek, hogy igazoltassák a „gyanús elemeket”. A biztonság kedvéért még egy ügynököt is beépítettek az egyik törzsbe, róla később kiderült: Mennydörgő Madár néven írt jelentéseket.

Amikor kivételes alkalmak jönnek el a játékban, akkor a tanácskozásaikon előveszik az alapító törzsfőnök tolldíszét, s azt mindig a megválasztott főnök viselheti. Cseh Tamásra és a sok sátor népé-re emlékezve.