70 ezer forintból élnek öt gyerekkel félúton Lesencetomaj és Tapolca között

Billege hivatalosan településrész, valójában inkább tanyához hasonlít. Néhány nagy szegénységben élő család otthona hosszú évek óta. Az úton elsüllyed az autó kereke az esővízzel telt gödörben, az udvaron kutyák csaholnak, a kapunak támasztva egy kis roller árválkodik.

A buszmegálló ugyan pár száz méternyire van, de beteg gyerekekkel itt élni nem egy leányálom. Az öt csemete mégis vidám, nem panaszkodnak. A szót a legkisebb, a hétéves, cserfes Virág viszi. Amint édesapja, Winterstein Béla bekísér a házba, más szinte már szóhoz sem jut Virág mellett. A kislány kicsit pösze, de nagyon igyekvő. Azt mondja, édesanyja virsliért ment be a faluba Bélával, az egyetlen fiútestvérrel. Nem autóval, nincs rá pénzük. Gyalog, végig az országút mellett.

– Nincs biciklink se, de nekem van rollerem, vagyis hármunknak van egy – mondja Virág, de cseppnyi szomorúság sincs a hangjában. Az első osztályos kislány azt mondja, szeret iskolába járni, a rajzolást kedveli legjobban. Egy éve szemüveges, a méregdrága szemüveget mostohatestvére vette neki. Bemutatja a nagyobbakat sorban.

– Vanessza kilencéves, Keszthelyen másodikos. Bélával jár oda, bentlakósak. Natália 12 éves, szeret számolni, a tapolcai kisegítő iskolába jár – sorolja, nyilván a Szász Márton speciális iskolára gondol. A 19 éves Móni már dolgozik, a gimnáziumot még nem fejezte be.

Amikor itt tartunk, betoppan Andrea a 15 éves Bélával, aki kicsit szégyenlősen topog még egy ideig a kinti hidegben. Ő hétfőnként elutazik az önkormányzat kisbuszával a keszthelyi speciális iskolába Vanesszával, pénteken aztán hazajöhetnek. Andrea azt mondja, Vanesszának a lábával van gond és beszédhibás, Bélának is gyengék a képességei, nem felelt meg a normál iskolában. Ahogy beszélgetünk, a gyerekek egyre közvetlenebbek, a lányok vidáman csicseregnek, és Béla arca is felderül, mikor arról kérdezem őket, hogy minek örülnének a legjobban karácsonykor. Ő számítógépet szeretne, de apja szerint ide az internetet be se lehet kötni. Virág játék mikrosütőre vágyik, a többiek például mágneses golyós építőjátékra. Móni persze ruhákra, L-es lehet a mérete, talán 40-es. Andrea szerint néhány lábos jól jönne, Béla a fagyasztót hiányolja, és hozzáteszi, hogy a fürdőszoba vízvezetékcsövei lassan tönkremennek. A kis lakást egy kályha fűti be az egyik szobából, ahol egy pitbull ugat veszedelmesen. Hogy ki ne szabaduljon, Móni folyamatosan szorítja a kilincset, azt mondja, harap. A másik az udvaron őrzi a házat. A kis konyhában és a másik szobában tisztaság van és rend, már amennyire rendet lehet tartani ilyen kis helyen, hét ember életterében. Mindenhol van valami. A szobákban egymást érik az ágyak, a szekrény nyitott polcain ruhák állnak sorban. Andrea szerint abból van elég, leg-utóbb az Angliából látogatóba hazatért nagy lánya, a kicsik féltestvére vett téli ruhát, cipőt a családnak. Ő fizette az új tűzhelyet és Virág szem-üvegét is. Andreának ugyanis három felnőtt lánya van az első házasságából. A másik lány Ausztriában él, a harmadik a szomszéd faluban, de évek óta nem látták őt és a két unokát sem. Andrea szomorúan mondja ezt, de ő már tényleg annyi mindent megélt, hogy ezen mintha nem is csodálkozna.

– Nevelőszülők neveltek fel, aztán tizenhat évesen az utcára kerültem, mert idősek voltak, nem tudtak tovább vállalni. Valaki befogadott. Hosszú az én történetem – legyint. Egy ideig a négy lányt egyedül nevelte, nem is akart több gyereket, de jöttek sorban. Még a férjével élt, amikor Bélától született Móni. Aztán a férje meghalt, ő meg Béla mellett maradt. Néha elzavarta a férfit, de aztán mindig visszafogadta. Tizenhat éve megy ez már így, azóta élettársak. Andrea férje a bányában dolgozott, az asszonyé lett a lakás, ami folyamatosan megy tönkre. Andrea négyórás munkát tudna csak vállalni, hiszen Vanesszát és Bélát időnként Budapestre, Győrbe kell vinni orvoshoz. Nyolc osztályt végzett, többre nem volt lehetősége. Nagyszülőkre nem számíthat, Béla szülei nem élnek már, a sajátjait nem ismeri.

– Látni se akarom őket, utoljára négyévesen találkoztam velük – árulja el. Az 57 éves Bélát leszázalékolták már több mint 30 éve az epilepsziája miatt. Alkalmi munkája sincs, mondja. Móni bérét nem számítva, a családi pótlékból, hetvenezer forintból élnek. Segélyt beiskolázásra kapnak évente egyszer. Tűzifát adott az önkormányzat, így Béla szerint a legnagyobb gondot most az okozza, hogy beázik a 150 éves ház. A nádstukatúros födémre belülről lamináltparketta-csíkokat szögeltek, hogy ne potyogjon a nád. Szóval, lenne mit tatarozni – mondja az édesapa. De Virág unja már, hogy nem kap szót, a fényképezésnek megörül, hozza a játék gitárt is.

Mert a gyerekek szeretik a zenét és az életet, ami itt megedzi őket.