Csapások után

2021.01.25. 07:00

A földrengések helyszínén jártak a szeretetszolgálat önkéntesei

Másnap ismét rengett a föld. Nem tudtam, rohanjak vagy maradjak. Húsz másodpercig tartott, de időtlen időnek éreztem, még soha nem féltem annyira, a háborúban sem – emlékezik Ljubica Stekovity.

Tihanyi Tamás

Fotó: Tihanyi Tamás

Tábori ágyban fekszem, hősugárzó küzd a hideggel, kint esik a hó. Morajlást hallok, ropog körülöttem a ház, inog az ágy. Sok földrengést átéltünk, amióta megérkeztünk Horvátországba, de ez a legnagyobb: később megtudjuk, 4,9-es erejű. A Baptista Szeretetszolgálat nemzetközi csapatának tagjaként dolgozom, ketten jöttünk Magyarországról, hozzánk egy amerikai és három vajdasági önkéntes csatlakozott. Reggel útnak indulunk, aztán megállunk, hogy lefotózzak egy házat, a szétnyílt fal mögött ingek sorakoznak vállfákon. Egy férfi jön, arca nyúzott, azt mondja, adhatnánk a képért ötven eurót. Aztán elvigyorodik, s hozzáteszi, csak viccelt, majd útba igazít, hol tegyük le a segélycsomagokat. Hajtunk tovább.

– Ágyban feküdtünk a férjemmel, amikor megremegett a föld. Nem ijedtünk meg, de fél óra múlva megint jött egy – emlékezik Ljubica Stekovity.

A földrengés után Fotó: Tihanyi Tamás

– Mivel a ház emelete fából készült, úgy éreztük, egy erdő dől össze körülöttünk. Mintha rönkök gurultak volna lefelé. Akkor már nagyon megijedtünk, hogy mi történhet még. Lecsúsztak a cserepek, a kémény kifordult a helyéből, megjavítottuk, amit lehetett. Másnap ismét megremegett a föld. Nem tudtam, rohanjak vagy maradjak. Húsz másodpercig tartott, de időtlen időnek éreztem, még soha nem féltem annyira, a háborúban sem. Apám rokkant, nem tud járni, csak ült a szoba közepén. Felkaptam a székkel együtt, vittem kifelé. A nővérem után kiáltottam, s azt láttam, hogy a körülöttünk lévő három-négy ház eltűnik a porfelhőben. Rohantam az úton, akkor már mindenki menekült. Hálásak vagyunk a Jóistennek, hogy megőrizte az életünket és viszonylagos biztonságban érezhetjük magunkat.

Ahol Stekovityék laknak Banska Grabovacban, a rokonság négy házából három megrongálódott, azóta együtt laknak abban az egyben.

– Reggeliztünk, amikor a rádióban hallottuk, földrengés van, de ne aggódjunk. Abban a pillanatban megrázkódott minden, és nagyon megijedtünk, feldolgozhatatlan érzés volt – mondja Mara Stekovity. – Elindultam az ajtó felé, de úgy éreztem, nem tudom elérni a kilincset. Jó ideig kint voltunk, aztán amikor úgy éreztük, véget ért a rengés, visszamerészkedtünk, minden a földön volt. Édesapám megnézte a sarkokat, a falakat, azt mondta, nem vészes, de aztán a szakemberek megállapították, hogy lakhatatlan. Nem tudjuk, mit hoz a jövő, de van hol ennünk, aludnunk, melegednünk.

Mara hozzáteszi, a szerencsétlenségben megmutatkozott, milyen sok a jó ember. Jöttek Zágrábból, Dubrovnikból és Csáktornyáról, de Magyarországról, Ausztriából, még Törökországból is.

Mivel a ház emelete fából készült, úgy éreztük, egy erdő dől össze körülöttünk Fotó: Tihanyi Tamás

Stekovityék horvátországi szerbek, őseik több száz éve a török elől menekültek erre a vidékre. Aztán Jugoszlávia széthullásának kezdetén, 1991-ben szerb ellenőrzés alá került a terület, amelynek horvát szuverenitását 1995-ben állította vissza az Ante Gotovina vezette Oluja fedőnevű hadművelet. Jártam akkor Petrinjában, az Eduardo Floresszel írt könyvünkben így rögzítettük a látottakat: „Petrinjában tanúi lehettünk végtelennek tűnő traktorok, utánfutók és egyéb alkalmatosságok hosszú sorának, kifelé igyekeztek a városból. Petrinja halott.” A szerbek Koszovóba akarták telepíteni nemzettársaikat, ők azonban inkább a Vajdaságba mentek, így tettek Stekovityék is, aztán hét évig tartott a jogi huzavona, mire visszakapták elhagyott ingatlanjaikat.

Megemlítem, hogy látjuk a házakon a lövésnyomokat.

– Szinte könnyebb volt akkor, mint most – jelenti ki Mara.

– Ez szerbek lakta vidék, és amíg nem kellett mennünk, megvoltunk a mi külön falvainkban. Hála Istennek, újra itthon vagyunk, a szívünk idenőtt ehhez a vidékhez. Mi 1997-ben jöttünk vissza.

Ez Horvátország legszegényebb vidéke. Az elmenekült szerbek közül zömmel csak az idősebbek tértek haza, ezért a falvak eltartóképessége csekély, turista pedig ide csak véletlenül téved.

Továbbmegyünk, Graberje mellett az erdőszélen még aknákra figyelmeztető táblák mellett haladunk el, Gorában leomlott a templom tornya és teteje. Krizben először Pejakovity Damirral találkozunk.

– Dolgoztam, amikor az egész üzem megremegett, eltörtek a csövek, spiccelt a víz, rettenetes volt. Ezt otthon a feleségem és a lányom élte át, a kémény ledőlt, széttörtek a cserepek, befolyt a víz, a tető is megsérült. A szekrényből kiesett a tévé, minden összetört, csak két pohár és három tányér maradt az egész házban. Hálásak vagyunk azoknak, akik kérés nélkül segítenek.

Ivo Rajan négy évig harcolt a honvédő háborúban.

– Katasztrófa volt, amit átéltünk, a háború alatt a házam fele odalett. Amikor visszajöttünk, felújítottuk, de most minden ismét használhatatlanná vált. Az első rengéskor csak a cserepek hullottak le, akkor azt mindjárt visszaraktuk. De a második már 6,3-as erősségű volt, minden bútorunk összetört, nem maradt semmi épségben. Három napig az autóban fagyoskodtunk, most az istállónak azt a részét használjuk, ahová betettem egy kályhát. Azokat az ágyakat szedtem elő, amiken a háborúban aludtunk. A vérünkbe égett, ami a harcok alatt történt, minden pillanatára emlékszem. Vérrel és verejtékkel újítottuk fel a házat, nem gondoltam, hogy még egyszer elveszítem mindenemet. Elvesztettem a reményemet, 75 éves vagyok, nem tudom, mi vár rám.

Glinában hatan haltak meg és jelentős károk keletkeztek, de a gyermeki lélek könnyen túlteszi magát a legnagyobb nehézségeken is Fotó: Tihanyi Tamás

Házának a felső szintjét lőtték szét, azt újította fel, de nem jól, és most szétcsúszott az egész. Később megtudjuk, hogy ez teljesen jellemző az egész vidékre, a háborúban megsérült házak nagy részét szakszerűtlenül építették újjá. A földrengések alatt a petrinjai körzetben mintegy 30 ezer ház sérült meg, ottjártunkig 14 500-at már átvizsgáltak, 5500 piros papírt kapott, azaz lakhatatlannak nyilvánították, 8800 pedig sárga vagy zöld besorolású, javítható állapotúnak bizonyult. A legrosszabb nem Petrinjában, Grabovacban vagy Krizben történt. Glinában a pusztítás megdöbbentő képe fogad, a hét áldozat közül hatan ott haltak meg.

Amikor egy hét után leparkolunk a pákozdi logisztikai bázison, a motortérből egy macska ugrik elő, és eltűnik a raktárban. Mivel útközben csak a határon álltunk meg, azt kell vélnünk, ő egy horvát macska, egy igazi túlélő. Nem tudom, ennek van-e üzenete, szerencsét jelent-e vagy ellenkezőleg, mindenesetre fél óra múlva a vírustesztem negatív eredményt mutat.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában