Lélekben ismét együtt... – Brusznyai Árpádra emlékezünk

A harmincnégy éves veszprémi tanárt ártatlanul ítélte halálra a bosszúra szomjas hatalom, mert a Veszprém Megyei Nemzeti Forradalmi Tanács elnökeként fenntartotta a rendet, a törvényességről gondoskodott Veszprém városában.

Imre Frigyesné, a Brusznyai Alapítvány kuratóriumának elnöke gondolataival és a mártír tanár felesége, Brusznyai Árpádné Honti Ilona Naplójának részleteivel rá emlékezünk.

Január 9-én, Brusznyai Árpád kivégzésének 63. évfordulóján este üres lesz a Pannon Egyetem aulája. Nem csendül fel Beethoven Egmont-nyitánya a Mendelssohn Kamara- zenekartól, nem sorakoztatja fel a csaknem kétszáz fős Brusznyai Oratóriumkórust Kováts Péter karnagy, nem ünnepelhetünk Brusznyai-díjasokat ezen az estén.

De lélekben ismét együtt lehetünk. Gyújtsunk gyertyát a veszprémi tanár emlékére, akit ártatlanul ítélt halálra 34 évesen a bosszúra szomjas hatalom, mert a Veszprém Megyei Nemzeti Forradalmi Tanács elnökeként fenntartotta a rendet, a törvényességről gondoskodott Veszprém városában. Nem tudták megbocsátani nagylelkűségét, mellyel óvta a hatalom akkori birtokosait és védelmezőit, az ávósokat, nem akarva vérrel beszennyezni 1956 forradalmát.

Emlékezzünk rá a gyertya békés lángja mellett, idézzük fel felesége, Honti Ilona Naplójának első bejegyzését olvasva a börtönben ítéletre váró fiatal férj és apa alakját!

Emlékezzünk rá, remélve, hogy Brusznyai Árpád és az általa képviselt értékrend mindig velünk marad!

Lélekben ismét együtt!

***

1957. július 29-én

Azért írok ebben a füzetben, hogy annak, amit mindannyiunk hibáján kívül elvesztettél, annak legalább egy parányi, pici részecskéjét visszakapd egyszer, amikor ezt a füzetet olvasni fogod.

Nem tudom, hogyan fognak alakulni a dolgok, nagyon nehéznek és reménytelennek látom a jövőt. Még akkor is, ha Te csodálatos erőddel mosolyogsz a rácsok mögött. 1957. július 25-én beszéltem Veled először Győrben. Olyan élmény volt, amit nem felejtek el soha! Nem tudom, Drága kis Fiam, Te valóban olyan erős voltál, mint mutattad? Hol mondják rám is az emberek, hogy erős vagyok, csoda, hogy így bírom ezeket a dolgokat. Közben pedig olyan gyengének érzem magam, hogy néha igazán csak Margitka tartja bennem a lelket.

Szinte hihetetlen az a 3 év és 4 hónap, amit boldogságban töltöttünk egymás mellett. Mert október óta nem lehet normálisnak számítani az időt, többet voltál távol, mint otthon. S azt, hogy húsvétkor itthon voltál, úgy érzem, csak álmodtuk. Én éreztem az 5 nap alatt, hogy túl szép lenne, ha így maradna. Te nem gondoltad, hogy jön vagy jöhet baj. A győri beszélgetés előttig még szívósan vártalak, hittem abban, hogy megjössz egyszer váratlanul. Azóta már tudom, hogy nem jöhetsz, s talán egy világnak kell összedőlnie, hogy újból úgy találkozzunk, hogy soha többé ne kelljen elválni!

Minden közös szép nagy ünnepünk: a Margitka születés- és névnapja, a Te születésnapod, a házasságunk 4. évfordulója úgy teltek el, hogy nem voltál közöttünk. Sírva néztem, hogyan köszönti fel Margitka Édesapja fényképét. Soha, soha nem tudom megbocsátani magamnak, hogy én is hibás vagyok! Nem tudok megnyugodni, én is oka vagyok, talán nem is kis mértékben. Ebbe fogok bele-

bolondulni.

Nem is kell mondjam, mennyire hiányzol! Aranyos drága Lényed és a gyengédséged nem pótolja soha senki, semmi! Esténként hárman: a fényképed, Margitom és én összebújunk és sírunk. Ez a csöpp kisgyerek sírva csókolgatja fényképeden a hideg üveget vagy az érzéketlen papírt.

Tegnap este, mikor elmeséltem Neki, hogy legyen nagyon jó, sokat imádkozzon, mert Édesapa olyan csúnya rács mögött van, kezébe vette a mi feszületünket, és nem is sírva, zokogva mondogatta türelmetlenül egymás után: „Édes Jézuskám, hozd vissza Édesapát, legyen nekem is megint Édesapám, vigyék el a Hajnalt, Jézuskám nyisd ki a börtönt, engedd ki Édesapát, akkor nagyon szeretünk Téged, jó? Majd a Szűz Mária hazasegíti Édesapát, a rossz bácsikat meg becsukja, csak nevessél, Édesanyám, ne sírjál!” – mondta sírva nekem. Egy ilyen estét, ha hallanál, nehezebben bírnád az időt bent. Nem is mondom el Neked, ne fájjon a szíved. Az enyém néha majd megszakad.

Naplószerű feljegyzésnek néz majd ki ez a füzet, de nem naplót akarok írni, hanem valami olyat, amiből kicsit, egy nagyon keveset részesévé tudsz válni, ha utólag is, Margitka fejlődő kis élete egy-egy napjának, gondolatainak, mosolyt fakasztó bemondásainak idejében. Tökéletesen visszaadni úgysem tudom sajnos azt a sok kedvességet, bájt, amit látok rajta most, mikor 3 éves és angyalka.

Minden reménytelenségnek ellenére, néha úgy érzem, visszajössz hamarosan. Ez az érzés lehet, hogy csak azért van, mert már annyiszor hazajöttél, talán most is így lesz. És a jó Isten is biztosan meghallgatja azt a sok könnyes, ártatlan könyörgést, amit Margitka küld hozzá nap nap után. Az én tudatos imáimmal is, amiben kérem, hogy csak még egyszer adjon nekem, hogy jobban szerethesselek, jobban megbecsülhesselek, jobban vigyázhassak Rád, Édes kis Fiam!