Messzinek tűnik még a jövő

2022.05.25. 09:00

Befogadó közösségre talált Veszprémben a rémálomból elmenekült ukrán család

Zakar Irina, a Dnipro Országos Ukrán Kulturális Egyesület elnöke szerint az orosz agresszió február végi megindulása óta megyénkben legalább nyolcvan menekült családot sikerült – akár csak ideiglenesen is – elhelyezniük.

Őrsi Ágnes

Albina Chorna (háttal) Zakar Irina társaságában Fotó: Nagy Lajos/Napló

Albina Chorna (háttal) Zakar Irina társaságában Fotó: Nagy Lajos/Napló

Most együtt megyünk a Házgyári útra, ahol a szakképzési centrum frissen elkészült könnyűszerkezetes kollégiumi épületében is alkalmi otthonra talált néhány család. Ideiglenes a megnyugvás, mert a nyár végén jönnek a gyerekek, az új létesítmény majdani lakói. A kellemes lakóegységben az anyuka, Albina Chorna vár bennünket. Irina fordít, Albina mesél. Donbaszból jöttek, ahol 2022. február 24-e előtt már nyolc éve folyt a háború azzal a céllal, hogy a két szakadár keleti ukrán megyét (egyikük Donbasz) bekebelezhesse Oroszország. – Donyeckben lakik a húgom, akit utoljára három éve láttam, mert választások voltak, azután jött a Covid. Sem ők, sem mi az utolsó percig nem gondoltuk, hogy ez megtörténik. 2014-ben, amikor megkezdődtek a harcok a keleti területekért, én is álltam a szoba közepén, hogy összepakolunk és elmegyünk – se táska, se bőrönd, se semmi nem volt készen, mire lesz szükség, milyen ruhákat, ennivalót csomagoljak a két kicsi gyereknek? Senki sem örült a háborús területfoglalásnak, mégis maradtunk, gondoltuk, meglátjuk, mi lesz.
Albina Chorna a híreket sem figyelte, de idén február 24-én azzal a kérdéssel hívta a húga, hogy összepakolt-e már. 
– „Miért?” – kérdeztem. „Kitört a háború” – jött a válasz. – Ez a pár szó olyan volt, mint egy villámcsapás. Eddig nyolc éven keresztül láttuk itt az ukrán katonákat, időnként sebesülteket hoztak a kórházba, de más nem történt, úgy éreztük, védve vagyunk. Donyeckben, ahol a húgom él, még lövöldözés sem volt. Békében éltünk, munkába mentünk, a gyerekek iskolába. Normális körülményeink voltak, mindenre futotta, de, mint mindenki, mi is többet szerettünk volna. A férjem Lengyelországban dolgozott. Korábban otthon mindig ő főzte a borscsot [orosz, ukrán leves], ezért amikor nélküle készítettük el, felhívtuk, hogy legalább a telefon által együtt legyünk. Csak most kezdjük érezni, mi mindent veszítettünk el. 
Február 23-a egy átlagos nap volt békeidőben. És másnap? – kérdeztük. 
– Másnap hideg volt, bár nem az a nagyon fagyos téli nap, később, márciusban már jóval hidegebb jött. Hajnali fél ötkor kezdődött a háború. 
Irina közbeszól, hogy őt ötkor hívták az ismerősök. A várost, ahol Albináék éltek, fél tizenegykor kezdték bombázni (Vugledar egy Donyeckhez közeli, 25-30 ezer lakosú város volt a támadás idején. Szinte minden munkavállaló a település két bányájában dolgozott.) 
– Bár felhívott a főnök asszonyom, hogy menjek dolgozni, mert lehet, hogy vaklármáról van szó, mi inkább futottunk a másik húgomhoz, akivel egy városban laktunk. Velük élt a beteg nagymama is. A húgom férje matraccal takart el bennünket, hogy ne sebesüljünk meg a támadásoktól. A barátaink is féltek elindulni, tartottak az út közbeni bombatámadástól, de én úgy döntöttem, megyünk a nagymamával együtt Lengyelországba. Ott dolgozott a férjem, aki már korábban hívott bennünket. Március 3-án értünk a legközelebbi városba, Pokrovszkba, ahol nagyon barátságosan fogadtak bennünket. Onnan egy nyolcszemélyes mikrobusszal mentünk a lengyel határig, ahonnan visszafordult a sofőr; fiatal férfiként nem mehetett tovább. Gyalog jutottunk át a határon, a lengyel önkéntesek úgy viselkedtek velünk, mintha kedves rokonaik lennénk. Március 6-án a férjem munkahelyéről küldött autó egy Krakkóhoz közeli városba vitt bennünket, de Lengyelországban már olyan sok volt a menekült, hogy se lakásra, se munkahelyre nem számíthattunk. Ezért döntöttünk úgy, hogy, együtt az egész család, Magyarországra jövünk – anyukám egy éve itt dolgozik Veszprémben. Március 28-án értünk ide, másnap leadtuk a papírokat, 30-án már munkába is állhattunk. Laktunk pár napig Ajkán, Városlődön, az­után készen lett ez az épület, és jöhettünk – meséli el történetüket Albina. 
– Mindig azt hiszem, ez csak egy szörnyű álom, egyszer csak felébredünk. Fél lelkemmel otthon vagyok, a másik felével itt. Örülök annak, hogy a kisebbik lányom, Kira jól érzi magát a Dózsa-iskolában, ahol egy kárpátaljai származású tanár osztályába került, vele beszélni is tud. Miroszlava tizenhat éves, ő örömmel jár a Noszlopy-gimnáziumba. Jól érzi magát, folytatná a társastáncot, otthon nagyon szerette – teszi hozzá. 
Egy pillanatra belibben a szobába a szőke, sudár Kira, kétszer a nagymama is benyit, később, munkából jövet megérkezik a férj. Közben szólnak a mobilok; Irinához egy újabb kérés: jönnek a menekültigazolványok is. Albina a saját mobilját mutatja: így néz ki most otthon az ő lakótelepük, amelyről a barátok időnként küldenek egy-egy kisfilmet. Ezekből tudja, hogy lakásukat a négyemeletes házban még nem érte találat, bár az előző házban a kis könyvtár kiégett, tégláig pusztult még a vakolata is. Vadgalamb sétál a törmelékkel teli, kihalt úton, mellette zöldülő lombú fiatal fák. 
Albina azt mondja, örül a pillanatnyi helyzetnek, hiszen van munkájuk, jó helyük, az emberek kedvesek, a gyerekeket is befogadták. De övé a család gondja, a jövő olyan messzinek tűnik még, tervezni sem mer. Magyarul köszön el, mindennap többet tud a család, törekszenek rá, hogy minél hamarabb megtanulják az új nyelvet. 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában