A múló idő rekvizitumai

Hárman vagyunk a szobornak támasztott létrán: Gábor, Ili és jómagam. Gábor rám írt a Messengeren: honnan kapartam elő a fényképet, mely viruló ifjúságunk időszakában örökített meg minket? Egyik osztálytársunk, Tamás nemcsak megszállott, hanem kiváló fotós volt, felvételei így lettek a zsugorodó évek hiteles krónikái. Annak idején valószínűleg párat lenyúltam tőle. Ezeket – az 1961–1965 közötti esztendők vizuális rekvizitumait – elküldtem Gábornak is. Ahogy nézem a képen szerepelő társaimat, öröm és szomorúság kavarog bennem. Az egykori őszi, hévízi sétát már öten nem tehetnék meg velünk, hárman már a bontott fal tégláit sem rakhatnák glédába, a szalagavató „tablója” is hiányos. Ám a végtelenbe vesző pillanatok a képek jóvoltából örökké bennünk élnek, homályukat egy láthatatlan objektív élesíti fel.

Umberto Eco olasz író és tudós mondta a könyvről: „egy csipetnyi ízelítő a halhatatlanságból.” Most, hogy a szobormosás apropóján a recés szélű, fekete-fehér fényképek között turkálok a dobozaimban, szaporábban ver a szívem; úgy érzem, hogy a kezembe került darabok saját életünkben a halhatatlanság dokumentumai. Goda Gábor Vallomások regénye című művében olvastam: „Aki a múltját könnyelműen vesztegeti, az a jelenét és a jövőjét sem építi szilárd talajra.” Ennek persze ellentmondanak mindazok, akik a „most hatalmának” tántoríthatatlan hívei. Rejtegetett fotóinkat, amikor jó passzban vagyunk, illúziónak érezzük. Csak akkor döbbenünk rá, hogy a mozdulatlanná varázsolt idő egyenlő a valamikor megfigyelt valósággal. Hajdani életek és történések borostyánszerű lenyomatai; a mulandóság és a hiábavalóság cáfolatai. Tamás felvétele áttételesen arra utal, hogy tanárunknak és nekünk – a kósza híresztelések ellenére – fontos volt 1848. március 15. üzenete, szellemisége. Stefan Zweig, az immár klasszikus, szerencsétlen sorsú osztrák író írta egy helyütt: „kell egy szilárd pont, ahonnét elindulunk, és ahová újra meg újra visszatérhetünk.” Az akkor lesikált szobor ma is a helyén áll. Stabilan. Mi olykor megingunk, eltévelyedünk. Múltunk árnyoldalait, bármilyen keserves is, bátran vállalnunk kell. Az egykori reménybeli, szárnyaló éveket pedig hasztalan keresnénk, elmentek, legtöbbjüket elfújta a szél. Megtalálni, felidézni őket csak a megőrzött fényképek segítenek.