Hadifogoly- és leszerelőtábor Csóton

Bár front nem húzódott itt, térségünknek is aktív szerepe volt a történelmi eseményekben. Az egyik legérdekesebb helyi emlék a csóti tábor története.

Az átlagember – legalábbis a XX. század nagy csatározásait tekintve – viszonylag keveset tud az I. világháborúról, pedig a fegyveres küzdelem különlegessége (az első modern háborúnak nevezik) mellett politi-kailag és társadalmilag is érdekes időszakról van szó. A száz- éves évforduló jó alkalom arra, hogy emlékezzünk, gondolkodjunk, saját környezetünket is történelmi nagyító alá vegyük.

Éppen ezt tette Dely Ferenc (a felső portréképen), aki néhány évvel ezelőtt megírta a csóti táborról szóló könyvét Honvágyas gyötrelmek címmel. A Pápa melletti kistelepülésen és szerte az országban, sőt határainkon kívül is végzett kutatásai azóta sem értek véget. Több új dolgot sikerült kiderítenie, emiatt újra kiadná könyvét, de ne szaladjunk előre, kezdjük az elején!

– Csóton születtem 1950-ben, és gyermekkoromat is ott töltöttem – mesélte Dely Ferenc, aki középiskolásként került el a kistelepülésről, Pápán folytatta tanulmányait, majd az ELTE-n végzett jogot. Pest megyében ügyészként, majd bíróként dolgozott, később Szombathelyre költözött, ahol a Vas Megyei Főügyészségen köz-igazgatási és környezetvédelmi feladatok végzésével, később irányításával bízták meg. Azért, hogy megfeleljen a környezetvédelem akkor még csak formálódó új követelményeinek, szintén az ELTE-n környezetvédelmi szakjogász képesítést szerzett, és a környezeti jogot másodállásban a Berzsenyi Dániel Főiskola adjunktusaként tanította is.

Környezetvédelmi szakemberként természetesen fontosnak tartotta a kulturális, műemléki és történelmi értékek védelmét, és meggyőződhetett arról, hogy ezt néhány helyen milyen komolyan veszik.

– A Vas megyei Ostffy-asszonyfán működött egy első világháborús hadifogolytábor, amelynek sorsa, a sírkert karbantartása, a tábor megmaradt töredékeinek megóvása nemcsak helyi, hanem megyei köz-üggyé vált. A táborban elhunytakra minden évben, halottak napján a Magyarországra akkreditált követségek képviselőinek részvételével szentmisével emlékeznek. Mindezt nem tapasztaltam a csóti tábort és sírkertjét illetően, pedig a tábor sok tízezer, hosszabb-rövidebb ideig tartó hadifogságból hazatérő magyar katona első, néhányuké pedig – akik ott haltak meg – egyben utolsó állomása is volt – mondta a szerző.

Dely Ferenc 2008-ban határozta el, hogy megírja a csóti tábor történetét, miután egy volt gimnazista osztálytársa révén megismerkedett Holló József altábornaggyal, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum akkori főigazgatójával. Akadtak elődei, korábban többen is készítettek kisebb-nagyobb tanulmányt a létesítményről, és kutatták is annak történetét. E kutatások közül pótolhatatlan segítség volt a Gerencsér József csóti igazgató-tanító és társai által 1943-ban végzett munka, melynek során az egykori tábor temetkezési helyén 796 sírhelyet azonosítottak, ebből 429 volt névvel jelzett, 68 névtelen, 299 pedig jeltelen sír.

Az 1960-as években Eperjes Vince, a csóti iskola igazgatóhelyettese és Sütő József tanár tábort megjárt katonákkal és polgári alkalmazottakkal készített interjúkat, a magnóra vett anyagok jegyzőkönyveit a hadtörténeti múzeum Dely Fe- renc rendelkezésére bocsátotta. Ahogyan a szerző fogalmaz: ezek a visszaemlékezések teszik igazán emberközelivé a tábor lakóinak mindennapjait.

Fontos megjegyezni, hogy az 1915 és 1923 között működő csóti tábor történetének három szakasza volt, sorrendben: hadifogoly-, menekült- és leszerelőtáborként működött.

Azaz először orosz, lengyel, olasz, szerb és román hadifoglyok érkeztek a táborba, később – 1919 márciusától november végéig – döntően Erdélyből és az ország keleti részéből a román megszállás elől menekü- lő civilek laktak ott, majd az orosz, illetve olasz–francia–angol hadifogságból hazatért leszerelő magyar katonákat helyezték el benne. A tábor jókora méretű volt, 100-120 barakkból állt, és teljes üzemmódban egy kisvárosnyi embert, mintegy 15 ezer személyt tudott befogadni.

Az idegen hadifoglyok nagy része dolgozott, uradalmakba, gazdákhoz helyezték ki őket. A munkát a külföldi katonák szívesen vállalták, kivéve az olaszokat, akik a kormányuk által a Vöröskereszt útján a táborba küldött rizs kiosztását követelve megtagadták a munkát. A breszt-litovszki békeszerződést követően a hadifoglyok hazatérhettek hazájukba. Az oroszok hazaszállításukat megelőzően óriási ünnepséget tartottak. Masszi István tábori sza- bó visszaemlékezése szerint „...örömmámorban úszva bejöttek Csótra a faluba. Táncoltak, daloltak és közben éles füttyszóval kísérték a nótázásukat. Aztán visszamentek a táborba, és a következő napokban mentek, mentek haza.”

Ezt követően jöttek a menekült civilek, akik mindössze néhány hónapig húzták meg magukat a csóti táborban, 1919 októberében ugyanis megérkezett az első nagyobb csoport magyar katona. Ők olasz hadifogságból tértek haza.

Mindegyik szakasz érdekes volt, de a legösszetettebb időszakot ez utóbbi, a leszerelés jelentette. A külföldi hadifogságból érkezőknek minden esetben leszerelőtáborba kellett vonulniuk. A hazatérőket ün-nepélyesen fogadták, ám a leszerelés egyben szűrés is volt, nemcsak egészségügyi, hanem politikai értelemben is. A „bolsevista” vagy „kommunisztikus” személyeket kirostálták, szigorúan megfigyelték, és többször igen keményen bántak velük. A veszélyesebbnek ítélt „agitátorokat” rendőri felügyelet, illetve szigorított rendőri felügyelet elrendelése mellett engedték haza. Ez esetenként hónapokig is tarthatott.

Érdekesség, hogy több katona a hosszú, akár 6-7 évnyi orosz hadifogság alatt megnősült, és már orosz feleségeikkel és kint született gyermekeik-kel érkeztek Magyarországra és kerültek a csóti táborba.

Ilyenkor az egész családnak a tábor volt az ideiglenes otthona, de a feleségeket és a gyermekeket nem fogadta be a magyar állam, őket később kitoloncolták az országból. Hihetetlen, de az egyik visszaemlékezés szerint az Oroszországból érkezettek között volt egy legalább 90 éves bácsika is, aki nem az I. világháborúban került hadifogságba, hanem az 1848/49-es magyar szabadságharcot követően. Ő hozzátartozóit kereste, ám már senkit nem talált életben, így visszatért oroszországi családjához.

Az orosz hadifogságból hazatérők közül sokan tengeri úton – esetenként a fél világot körbeutazva – érkeztek Magyarországra, köztük a csóti táborba is. Egyesek észak felől, a Balti-tengeren, Narva és Stettin érintésével, mások a Távol-Keletről déli irányba indulva, Vlagyivosztok–Sanghaj–Bombay– Szuez–Trieszt útvonalon érkeztek az európai kontinensre, és onnan katonai szerelvényekkel a leszerelőtáborokba.

A létesítményben – a tábor történetének második és harmadik szakaszában – 22 gyerek született. Néhány esztendeje történt, hogy a csóti körjegy-zőnél valaki Svédországból érdeklődött édesapja születési adatai felől, és a csóti születési anyakönyvből derült ki, hogy a svéd érdeklődő édesapja is – hadifogságból hazatérő magyar katona és orosz anya gyermekeként – a csóti táborban született. A létesítmény 1923 júniusában fejezte be működését, és mára szinte semmi nem maradt az eredetileg hatalmas, többek között önálló áram- és vízellátással, vasútállomással, kórházzal, postahivatallal, mozival rendelkező táborból. Egyedül az egykori villanytelep beton tartópillérei vannak meg, néhány kisebb műtárgy, na meg a sírkert, amelyet a helyiek egykoron csak „orosz temetőnek” neveztek. Ez utóbbi felújítása jelenleg folyamatban van.

Ahogyan Dely Ferenc kutatása sem ért még véget. A szerző a jövőben szeretné új ismeretekkel (az egyiket lásd keretes írásunkban – a szerk.) bővített, átdolgozott könyvét megjelentetni, és bízik abban, hogy a csóti tábor ügye – mint országos történelmi emlék, ha úgy tetszik, közügy – talán mások számára is jelentőséggel bír.

A könyv szerzője fontosnak tartaná, hogy a tábor történe- tét Csóton és legalább a Pápai járásban működő általános iskolák tanulóival honismeret- vagy történelemóra keretében megismertessék, egyetértve Gerencsér József evangélikus igazgató-tanító úrral, aki a táborról írt egyik tanulmányának előszavát ezzel a mondattal kezdte: „Ki múltat felejt, jövendőt tékozol!”