Drámapedagógia, KOHÓ Műhely és minden, ami színház – Nagy Krisztinával beszélgettünk

Hosszú ideje Veszprémben élsz. Mi szél hozott a városba?

Kecskeméten születtem, és ott is éltem a családommal. Azért jöttem Veszprémbe, mert a középiskola után drámapedagógiát szerettem volna tanulni, és erre csak itt volt lehetőség. A Pannon Egyetem osztatlan tanárképzésére jártam, magyar szakpárral. És ha már szóba került a szél, elmesélem, hogy úgy költöztem a városba, hogy semmit nem tudtam Veszprémről, éppen ezért lejöttem még az egyetem megkezdése előtt egy napra körülnézni. Nagyon megtetszett a város, egyedül azt szoktam meg nehezen, hogy szinte mindig fújt a szél. Emlékszem, hogy még ezen az ominózus júniusi napon is sál volt rajtam.

Honnan indult a színház iránti szereteted? Volt esetleg színész a családodban?

Színész nem volt, viszont a szüleim rendszeresen jártak színházba. Egészen kicsi voltam még, amikor először elvittek engem is. Nem emlékszem pontosan, milyen darabot néztünk meg, csak azt tudom, hogy tátva maradt a szám, amikor beléptünk a kecskeméti színház épületébe. Minden bordó volt és arany és gyönyörű. Azonnal beleszerettem abba a hangulatba, amely a színházat körüllengte.

Mikor kezdtél el színészkedéssel foglalkozni?

A kecskeméti Ifjúsági Otthonnak volt egy színjátszó csoportja, amelyet Sárosi Gábor vezetett, oda jártam négy-öt évig a középiskola alatt. Az utolsó két évben már asszisztenskedtem is Gábor mellett. Ebben az időszakban tetszett meg igazán a drámapedagógia, és kikristályosodott bennem az is, hogy mindenképpen valami színházzal kapcsolatos dolgot szeretnék csinálni. Nem tudtam még pontosan, hogy színész vagy rendező vagy pedagógus lennék, de végül is, ha most belegondolok, egy kicsit mindegyik lettem.

Milyen projektekben vettél részt az egyetemi időszak alatt?

Legelőször is Pálffy Zsófival, Várszegi Martinnal, Drubina Orsival és Orosz Eszterrel megcsináltuk a Pannon Egyetem Színjátszókört. Ebből lett nőtte ki magát később a Veszprémi Egyetemi Színpad. Martinékkal egyébként volt egy másik projektünk is, a Mag Műhely. Az Égszínkék című előadásunkat sokfelé vittük az országban, sőt még azon kívül is. Végül ebből a társaságból mindenki elment más városokba, én pedig itt maradtam. Nagy szerencsém volt, hogy jött az utánpótlás: Darabos Petra, Keszte Bálint és a többiek, akikkel létrehoztuk a Veszprémi Egyetemi Színpadot.

Több éven keresztül szerveztetek egy színházi fesztivált, miközben izgalmasabbnál izgalmasabb produkciókkal rukkoltatok elő.

Igen, ez egy nagyon termékeny és inspiráló időszak volt. Az első előadásunkat én rendeztem, Etalon volt a címe. Utána Petráék csináltak egy Antigoné-feldolgozást, és Hornok Máténak is volt két rendezése. Az utolsó közös munkánk a Napi szinten elég egy nőt nem szeretni című darab volt, de ekkor én már bekerültem a Kabóca Bábszínházba, és egyre inkább erre a vonalra irányítottam az energiáimat. Az előadásokon és a színházi fesztiválon kívül persze rengeteg kisebb programot is szerveztünk még.

Színészből bábszínész lettél?

A Kabócában szinte szó szerint minden voltam. Rendezőasszisztensként kezdtem, aztán bábszínész lettem, végül pedig műszaki vezető. Nagyon érdekesnek találom a háttérmunkát is, és fontos tapasztalat volt ez számomra, viszont úgy gondolom, sokkal kevesebb érzékem van a háttértevékenységekhez, mint a színészkedéshez vagy a gyerekekkel való munkához.

Jelenleg mennyire erős a drámapedagógiai vonal a munkádban?

Nem egészen egy éve létrejött Budapesten a Veszprémi Egyetemi Színpad néhány tagjából a Kohó Műhely, amelynek az elnöke Gyevi-Bíró Eszter. Ők kerestek meg, hogy lenne-e kedvem velük dolgozni. Azonnal igent mondtam, hiszen a csoport fő profilja a színházi nevelés és a drámapedagógia. Két előadással készültünk el. A Szörnyeteg című a 4-6. osztályosoknak szól, és a Bradley, az osztály réme című nagy sikerű gyermekregényt dolgozza fel. A középiskolások számára a Függvények című darabot készítettük el, amelynek középpontjában a személyiségzavarok állnak.

Tervezitek esetleg, hogy Veszprémbe is elhozzátok majd a darabokat?

Igen, tervezzük, sőt az egész országba szeretnénk elvinni. Szerencsére, úgy néz ki, ehhez támogatást is kapunk.

Ha visszagondolsz az eddig pályafutásodra, melyik volt az a darab, amelyre a legszívesebben emlékszel vissza, vagy amelyet a legfontosabbnak tartasz?

Azt hiszem, mindig az volt a kedvencem, amelyiket éppen csináltam. Imádtam az Etalont, aztán amikor a Szirmokat vagy A kiskakas gyémánt félkrajcárját játszottuk a Kabócában, akkor az volt a kedvenc. Most pedig a Kohó. Érzem, hogy ha végre el tudjuk kezdeni játszani a Szörnyeteget és a Függvényeket, ha gyerekek közé tudjuk vinni ezt a két darabot, akkor az egy nagyon hasznos és fontos dolog lesz. Sokat fog adni nekik is, és nekünk is. Nagyon várom már.