Elefánt, kenguru, majom, jaguár: pásztorok meglepő faragásai

Gyakoriak az állatábrázolások a régi faragott tárgyakon: a dunántúli népi alkotásokon kígyó tekereg a boton, de béka, gyík, vaddisznó és őz is sokszor feltűnik. Ám vannak első pillantásra meglepő állatok is némely eszközön. Ilyenek szép számmal találhatóak a keszthelyi Balatoni Múzeum néprajzi gyűjteményében.

– A technikából tudjuk, hogy mikor készültek: a spanyolozott tárgyak a legrégebbiek. A spanyolozott technika szerintem a magyar népművészet csúcsa, a 19. század közepén volt jellemző: kivésték az anyagot, helyére spanyolviaszt öntöttek, amit, hogy megmaradjon, nagyon jól le kellett csiszolni. Van egy gyönyörű somogyi tükrösünk az 1880-as évekből: galambpár, szívecske és a magyar címer van egyik oldalán. Ha megfordítjuk, látjuk, hogy van rajta egy lány (onnan tudjuk, hogy nem asszony, hogy hajfonata van, nem fejkendője) és egy juhász. A lány rozmaringot nyújt a fiúnak, mellettük van egy gyönyörű pálmafa. Nem utólag lett belekarcolva, hiszen ugyanazzal a technikával készült – mutatta be a gyűjtemény egyik szokatlannak tűnő tárgyát Gyanó Szilvia néprajzkutató.

Aztán elővett két viráglétrát – erre az eszközre futtatták fel a futónövényeket -, melyek az 1900-as évek elejéről származnak. Az egyiken farkasok látszódnak, a másik meglepő.

– Általában a viráglétrákat is pásztorok szokták készíteni vagy ügyes legények, esetleg az ember az asszonynak. Nagyon szépen faragott az áttört dísz, középen van egy távolról teknősnek tűnő állat. De ennyire gyatra teknőst pásztorember nem farag, hiszen tudták, hogy néz ki. Közelről megnézve látjuk, hogy nem páncél van rajta, hanem a bőrének a mintázata. A lába sem olyan, mint egy teknősé, vastag farka van, látszanak a fogai, ki van dugva a nyelve. Ez egy krokodil, ebben egyetértettünk a kollégáimmal, és aki leltározta annak idején, szintén krokodilként írta le.

De rejt még más érdekességeket is a Balatoni Múzeum gyűjteménye: például egy mosólapickát és egy mángorlólapickát – utóbbit a simításhoz használták. Ám e díszített darabok nem használati, hanem dísztárgyak, szerelmi ajándékok voltak.

– A legtöbb legény nem tudott ilyet készíteni, általában megkértek egy pásztort, faragja meg. Az egyik 1925-ben került be a múzeumba: rajta egy lovon ülő, bőgatyás, tarisznyás betyár, alatta természeti életkép, egy kenguru és egy nagymacskaféle, párduc vagy jaguár látható. A mángorlólapicka nyelén egyértelműen látszik, hogy szerelmi ajándék, erőteljesen szexuális utalású. Az eszközön van egy piros papagáj. Ezt Perczel János, a híres zalai faragó pásztor készítette, csakúgy, mint azt a képkeretet, mely Szentgyörgyvárról származik. Ezen sok állat van, köztük egy első pillantásra bikának tűnő állat. De ha az ember kicsit megnézi, látja, hogy elefánt: két nagy agyara és ormánya van, azzal szedi a makkot a fáról. Látható egy falatozó majom és vannak rajta mókusok, akik éppen szeretik egymást.

Gyanó Szilvia elmesélte: maga is meglepődött az első ilyen tárgy láttán, de aztán már nem érték váratlanul a furcsának tűnő somogyi és zalai faragások.

– Én szeretem reálisan megbontani az idealizált képet a pásztoréletről. Nem kell azt képzelni már a 19. századi pásztorokról sem, hogy burokban éltek. Ha írni-olvasni nem is tanultak meg, újságot, könyveket és bennük képeket láttak. Téves az az elképzelés, hogy a pásztorok mindentől elzárva, csak a természetben éltek, az elemi erőknek kitéve. A 19. századtól a ridegpásztorkodás, hogy az állat télen nyáron kint van a legelőn, lassan megszűnt. Egyre kevesebbet: tavasztól őszig voltak kint az állatok a legelőn, aztán már csak naponta. És azért korábban is bementek néha a pásztorok a faluba elszámolni, betértek a csárdába, ott láthattak sajtótermékeket. A 20. században már iskolába is jártak, lehet, hogy a tankönyvükben volt egy-egy ilyen állat és akár állatkertbe is ellátogathattak – fejtette meg az ábrázolásokat Gyanó Szilvia.