Csepel: Kevéssé ismert gépjármű egy régi gyárból

A mi századunkban egy nagyon leharcolt jószág szolgált kábeles kocsiként, parancsnoka indulás előtt általában ráordított a sofőrre, hogy „Csörgő, hajts!”, erre jött a lassú és keserves indítózás. Aztán a 25 éves teherautó vagy elindult, vagy nem. Így nézett ki nálunk a riadó, ha pedig ráértünk, még így sem. 

Aztán a Csepeleknek végleg leáldozott, átvette a helyüket az üzemanyag-zabáló Zil és Ural. Mégis jó szívvel emlékezünk rájuk, hiszen a miénk volt. Nem tudtam róla, hogy történt egy félkomoly kísérlet a csepeli cég autógyártásának megmentésére, mégpedig a svéd Volvóval próbáltak összeütni egy gyümölcsöző együttműködést, ami azért a Kádár-korszakban kétesélyes kísérletnek számított. A hetvenes évek közepén a dél-amerikai piacot célozták meg a közös attrakció során, először kétszáz járművet készítettek el, majd egy év múlva ezt a számot tervezték felturbózni ezerkétszázra. A svédekkel abban állapodtak meg, hogy ők küldték a motort, az alvázat, a váltót és a futóművet, a Csepel pedig a fülkét tette mindezek fölé, és olcsón összerakta az egészet. Ám mivel nem volt elegendő valuta a fődarabok ellentételezéséhez, kész járművekben fizettünk volna a skandinávoknak. Az adatokból az látszik, hogy minden nagyon csúszott, mert öt év alatt sikerült a második évre tervezett ezres darabot legyártani a C202-esnek nevezett Laplanderből. Még legalább kétezret kellett volna, de abból már nem lett semmi. 

Megpróbáltam rákeresni, mi lehetett a csőd oka, de csak annyit találtam, hogy nem kaptak megfelelő üregvédelmet az autók – a szocialista korszak autói jutnak erről az eszembe –, és elég gyorsan korrodálódtak, de hát ahhoz idő kell, és az üzlet annál gyorsabban csődbe ment, mint hogy ez a hiányosság kiderült volna. Ez a próbálkozás jelentette az utolsó szöget a Csepel koporsójába, azután már csak a fehérvári buszgyárnak készítettek vázakat, majd a céget a rendszerváltás után két évvel megszüntették, ugyan­olyan sorsra jutott, mint sok szocialista nagyvállalat. 
A hétszemélyes terepjáró lényegében egy minibusz, elég gyenge, 75 lóerős motorral, s utánanéztem, mennyit érhet veterán ritkaságként: 1,8 millióért lehetne venni egy ilyet a piacon. Kerestem olyat, aki vezette is, de nem találtam: még az a barátom sem ült benne, aki egyébként az összes nálunk megforduló teherautót és ka­miont kipróbálta.