Bátor tapolcai önkéntesek harcoltak a diktátum ellen

Ebben hozott korszakos jelentőségű törést az első világháború végén bekövetkezett vereségtől a trianoni békeszerződés ratifikálásáig terjedő időív megrázkódtatásainak kora. A Tapolcai Városi Múzeum szakértője szerint 1918 novemberében a Tapolczai Lapok című városi hetilap egy anonim cikkírója a vasutasvárosi jellegtől inspirálva egy csendes hangvételű, de lényeglátóan szomorú gondolattal írja le a menthetetlennek tűnő általános helyzetet: „A zágrábi üzletvezetőséghez tartozott eddig Tapolcza, de a horvátországi események következtében ismét a szombathelyihez csatoltak bennünket.”

„Érdekes jelenet volt, mikor a távírógépek drótjait átkapcsolták: e pillanatban azt éreztük, hogy a drótszálak szimbolizálják az államot. A drótvezeték megrövidült, elvágták a Drávánál és többé nem tartozik hozzánk. Mily semmi, értéktelen kapocs ez a drót, az a sínpár, ha a lelkekben nem él az együvé tartozás érzése” – írta 1918 novemberében a Tapolczai Lapok című városi hetilap.

– Az 1918 őszétől széthulló régi Magyarország kálváriája, a két forradalom, majd a trianoni békediktátum következményei gyökeresen átformálták és hosszú időre beárnyékolták a korabeli Zala vármegyei kisváros, Tapolca mindennapjait is. Az egyszerű, hétköznapi tapolcaiak igazából alig találtak elfogadható magyarázatot az egymás nyomában viharzó eseményekre. Amit láttak és átéreztek, az a katonai vereséggel befejeződő Nagy Háború, a gazdasági összeomlás, a fokozódó nyomor, a közbiztonság megingása, a spanyolnátha-világjárvány rémsége, továbbá az a példátlan népességmozgás, az elvesző országrészekből érkező menekültek tömegei voltak, amely folyamat alapvetően újrastrukturálta a helyi társadalmat. Ehhez fogható társadalomtörténeti mobilitásra szinte a 18. század óta nem akadt példa. A honukat vesztett menekültek éppúgy érkeztek az adriai tengermellékről, mint a Felvidékről, Erdélyből és a Délvidékről. A vasúti alkalmazottól a polgári iskolai tanáron keresztül a közigazgatási tisztviselőig volt köztük mindenféle rendű és rangú hontalanná vált magyar. A Tapolcára menekült családok közül sokaknak évekre a tapolcai vasútállomás mellékvágányai szolgáltak időleges élethelyszínül, ahol mint vagonlakók tengődtek sorsuk jobbra fordulását várva. De bent a városban szükséglakhellyé vált például még a polgári fiúiskola, a mai Dr. Somogyi József Idősek Otthona több helyisége, köztük a tornaterem is.

„Őrültség semmit sem tenni, ha mindent nem is tehetünk!” – fogalmaz egy régi magyar szentencia még a 17. század időszakából. Azon tapolcai születésű vagy itteni kötődésű elődeink, akik nem akartak passzív elfogadói lenni az aggasztóan alakuló országrendítő történéseknek, a maguk módján és a maguk nevében megtalálták a lehetőségeit annak, hogy tegyenek valamit a hazájukért. Ha kellett, akkor akár fegyverrel. Így lett például tapolcai katonája a Székely hadosztálynak is, amely 1918 decemberében az Erdélybe benyomuló román haderő feltartóztatására szervezett önkéntes alakulat volt. A hadosztály toborzása Kolozsváron kezdődött, a parancsnoka pedig Kratochwill Károly ezredes (később altábornagy) lett. A szerveződő hadosztály a Kolozsvárt elfoglaló román csapatok elől visszahúzódott a Máramaros­sziget/Király-hágó/Belényesi-medence vonalra és 1919. januártól–áprilisig sikeres elhárítóharcokkal megakadályozta azok nyugati irányú előrenyomulását. 1919. április 16-án azonban a védelmi vonalaikat áttörték a románok, majd a hadosztály visszavonulásba kezdett és a reménytelenné váló helyzetben április 26-án a Szabolcs-szatmári Demecsernél letették a fegyvert. A hadosztály magára hagyottan, az egymást váltó budapesti kormányoktól akadályozva vitte végbe országrészmentő kísérletét – mondja a történész.

Több tapolcai és város környéki önkéntes csatlakozott az 1921. augusztus 28. és október 13. közötti nyugat-magyarországi felkelés legendás hírűvé vált fegyveres erejéhez, a Rongyos Gárdához is. Az I. világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések sorában az Ausztriával 1919. szeptember 10-én megkötött Saint-Germain-i békeszerződés Ausztriának ítélte Vas, Sopron és Moson vármegyék nyugati területeit, köztük Sopron városát is. A magyar kormány tiltakozott a döntés ellen és tárgyalásokat kezdeményezett az osztrák állami vezetéssel, amelyek azonban nem vezettek eredményre. Ezzel egyidejűleg magyarországi önkéntes felkelőcsoportok alakultak, amelyek öntevékeny fegyveres úton tervezték az országrész elcsatolását megakadályozni. E csoportok vezetői első világháborús hadviselt katonatisztek és altisztek voltak. Az önkéntes haderőhöz nagy számban csatlakoztak volt frontkatonák, egyetemisták, gazdalegények és vasutasok, de voltak a soraikban bosnyák és albán önkéntesek is. A felkelők kiszorították az osztrákokat és október negyedikén Felsőőrön kikiáltották a Lajtabánság miniállamot, amely november ötödikéig állt fenn. A sikerrel megvívott harcok következtében a velencei konferencián (1921. október 11−12.) sikerült elérni, hogy Sopron és a városkörnyék nyolc községe népszavazással döntsön arról, hogy Magyarországhoz, vagy Ausztriához kíván-e csatlakozni. Az 1921. december 14−16. között megtartott népszavazáson a lakosság zöme Magyarország mellett voksolt. A felkelés e következménye a trianoni békeszerződés egyetlen számottevő területi revíziója volt, amelyet az antanthatalmak is tudomásul vettek, s amelyhez Tapolca bátor önkéntesei is hozzátették a maguk szívbéli vállalását.