Gyerekek ezreit tanította Tenk Ferencné

Záporoztak a bombák Veszprémre, amikor 1945 márciusában megszületett. Mint meséli, a vészterhes időben a városvezetők utasítására a front közeledtével, a bombázások idején gyerekek nem tartózkodhattak a városban. A Keller család a három gyerekkel a Bakony kellős közepére, Csehbányára menekült, az édesapa tanító ismerőséhez. Marika negyedik gyermekként itt látta meg a napvilágot. A mai fiatalok számára elképzelhetetlenül nehéz időket éltek meg ők is a háború vége felé, az azt követő években. Az esztelen pusztítás nem kímélt sem embert, sem állatot, sem terményt. Alig lehetett élelemhez, tüzelőhöz jutni. Amikor elvonult a front és a közvetlen életveszély, végre visszaköltözhettek a veszprémi, Óváros téri lakásukba. Itt élték meg 1956-ot, Marika kitörölhetetlen emlékei között élnek a házuk alatti pincében töltött, végtelenbe nyúló napok. Kislányként remegve hallgatta a lánctalpak dübörgését, amint az orosz tankok vonultak a vár felé.

- Biztonságot adott, hogy édesapám arcán soha nem láttam félelmet. Naponta többször felment a lakásba körülnézni, míg mi anyukámmal és a testvéreimmel a pincében bújtunk meg – meséli. Matracokat, takarókat, élelmet vittek le, berendezkedve a hosz-szú napokra. Visszagondolva a borzalmas évekre, ma már nem is érti, hogy lehetett olyan körülmények között

létezni, gyerekeket nevelni. Édesanyja háztartásbeliként gondoskodott róluk, édesapja a veszprémi postaközpont-ban hivatalnokként dolgozott. Testvéreire ma is példaként gondol, mert olyan ritka család volt az övék, amelyben mind a négy gyermek a pedagóguspályát választotta.

- Amióta az eszemet tudom, tanítani akartam. Mindhárom testvérem pedagógus volt, talán a matematika szakos bátyám inspirált leginkább, ő később a Szilágyi gimnázium igazgatója lett. Olyan korán és magától értetődően döntöttem a pályaválasztásról, hogy már nem is emlékszem rá, mikor – meséli.

Veszprém belvárosában nőtt fel, így praktikus okokból továbbtanulási lehetőségként a várban lévő közgazdasági szakközépiskola kínálkozott. Szenvedéllyel említi, nagyon szeretett oda járni, boldogan emlékszik az ottani

diákévekre. Máig úgy véli, nagyszerű lehetőség volt akkoriban az érettségi mellé szakmát tanulni, német tagozatosként megtanult gyorsírni és vakon gépelni.

- Szeretett tanárom, Harmath István Puláról járt be Veszprémbe okítani, naponta két németóránk volt. Hihetetlen tudású, nagyszerű pedagógusként megszerettette velem az idegen nyelvet. Rengeteget tanultam tőle, meggyőződésem, személyes varázsa a jövőm alakulásában, a pályaválasztásban is szerepet játszott. Hiszem, hogy a jó tanár személyisége meghatározó lehet a gyerekek életében, kihat a jövőjükre.

Nekem ő nemcsak jó tanárom, példaképem is volt – vallja az immár nyug-díjas, több évtizedes tanári múltat maga mögött tudó Marika, akinek útja az érettségi után a pécsi tanárképző főiskolára vezetett. Pályakezdőként Lókúton tanított németet, először képesítés nélkül. Pécs nem csak szakmailag lett meghatározó az életében. Ott ismerkedett meg Tenk Ferenccel, akivel később Veszprémben folytatták közös életüket. Már szülőkként költöztek a belvárosi garzonból a tágas, összkomfortos lakótelepi lakásba. Marika, miközben gyerekeket nevelt, folyamatosan dolgozott. Több mint tizenöt évet tanított a balatonalmádi Magyar-Angol Tannyelvű Gimnáziumban, munkahelyei közül legszívesebben az itt töltött éveket említi. Derűsen emlékszik az iskolai élményekre, számtalan színházi programot, kirándulást szerveztek a diákoknak, látogatást a parlamentbe. Mint mondja, mozgalmas évek voltak ezek, egy-egy buli alkalmával a diákok a kulcslyukon is kiszöktek az iskolából. Előfordult, hogy egy jól sikerült nap végén a helyi kocsmákból kellett összeterelniük pedagógustársaival a gyerekeket.

- Részeg diákkal nem vitatkozunk! – mondtam ilyenkor a kollégáimnak, majd magunkhoz intettük őket a kijárathoz, aztán irányítottuk a renitenskedőket, ahová kell. Másnap aztán az iskolában kellő szigorral kerültek a helyükre a dolgok – mondja sokat sejtető mosollyal a szemében. Amiből arra következtetek, azok a pillanatok nagy valószínűséggel a diákok számára is emlékezetesek maradtak... Czuczor Sándor igazgatóról nagy tisztelettel és szeretettel mesél, akitől szakmailag, emberileg sokat tanult.

Az angolul kiválóan beszélő intézményvezető pályázatokkal, külföldi kapcsolataival teremtett rendkívüli lehetőségeket a tanároknak a szakmai továbbfejlődésre. Az intézményben állandóan tanítottak angolok, amerikaiak, németek, akikkel az ebédlőben kollégaként sokat beszélgettek a helyi pedagógusok. A más kultúrát képviselő, rendkívül intelligens, nagy tudású külhoni kollégák társasága kinyitotta a világot az intézmény tanárai előtt. Marika is több alkalommal töltött hónapokat ösztöndíjasként az akkori Német Szövetségi Köztársaság különböző intézményeiben, városaiban. Több családdal életre szóló baráti kapcsolat is kialakult. Borzadva eleveníti fel a rémisztő emléket, amikor Nyugat-Berlinben, a várost kettéválasztó betonfal közelében sétáltak. A város nyugati felén nem őrizték a falat, azonban a fal tetején néhány méterenként gépkarabéllyal sétáló kelet-berlini katonák látványa félelmet keltett mindenkiben. Akkoriban szinte naponta történt haláleset a fal valamelyik szakaszán, mindig volt próbálkozó, aki megkísérelt átszökni nyugatra. Annak a sorsa egyértelműen megpecsételődött, a halálfal környékén naponta dördültek lövések. Megtudom, a németek még baráti körben sem mertek beszélni a falról, gyanús volt mindenki, tartottak a Stasi-ügynököktől.

- Álmomban sem mertem gondolni, hogy valaha lebontják azt a borzalmas falat! Többször bemenekültem Ingrid Stern barátnőmhöz, ha valami gyanús dolog történt. Ő a környéken lakott, nagyon kedveltük egymást. Nyitott, jópofa nő volt, sokáig barátok voltunk – eleveníti fel a Nyugat-Berlinben töltött napokat. Aztán vidámabb emlékre fordul a szó, Marika a rotenburgi némettanárok konferenciáját említi, ahol egy dán tanárnővel sokat sétáltak a Rajna partján, velük is évekig családi kapcsolatot ápoltak. Vitték később a diákokat is külföldre tanulni, mert mint vallja, nyelvet tanulni igazából nyelvterületen lehet. Bár ezek az utak óriási felelősséget róttak a kísérő tanárokra, mégis szívesen vállalta. Kérdésemre, hogy tartja-e a kapcsolatot a volt kollégáival, jót nevetve reflektál.

Egykori főnökével, Czuczor igazgató úrral nemrég Almádiban ta-lálkozott. Nagyon meglepődött, amint meglátta az egykori példaképét teljes horgászdíszben ülni a Balaton- parton...

- Meglepő, de örömteli találkozás volt. A volt kollégáim közül Tóth Csabánéra jó szívvel emlékszem, vele ma is tartom a kapcsolatot. Saci gyönyörűen zongorázott, ha leült játszani, öt percen belül a fél osztály ott volt körülötte… – emlékszik vissza a felejthetetlen percekre.

Megtudom, hogy a tanítás mellett akadt egy igen különleges mellékállása is. Amikor a kötelező idegen nyelv Magyarországon az orosz volt, kevesen bírták a német nyelvet olyan szinten, mint Marika. Felkérésre a rendőrségnek tolmácsolt, hiszen akkoriban még tömve volt a Balaton környéke német turistákkal. Baleset, kisebb bűneset jócskán előfordult, szükség volt a perfekt nyelvtudásra. Kapott ajánlatokat sokszoros tanári fizetésért, amikor a rendszerváltás után sorra jöttek a külföldi cégek, befektetők Magyarországra. Marika azonban maradt a katedrán.

- Szerettem tanítani, egész életemben erre készültem. Semmi nem pótolhatta volna az érzést, amit az odaadó, figyelő gyermekszemek láttán megéltem – vallja mély meggyőződéssel. Leginkább arra büszke, hogy a diákok mellett sok némettanárt is kinevelt. A kötelező orosznyelv-oktatás megszűnése után lehetőség nyílt angolt, németet tanulni nappali tagozaton is, így hiány lett nyelvtanárokból. Országszerte megindult a nyelvtanárok át- és továbbképzése, szakmai gyakorlatra sokan jelentkeztek a megyeszerte jó hírnévnek örvendő balaton- almádi két tannyelvűbe. Örömmel vállalta a kollégák okítását, szakmai bírálatok tömkelegét írta fáradhatatlanul. Mert Marika számára a tanítás nem pusztán hivatás, hanem megunhatatlan életélmény.

Amiről nyugdíjasként sem akar lemondani.

Férjével együtt sokat vigyáznak az öt unokára. A gyerekek szeretnek ott lenni, annak ellenére, hogy nagyinál mindig „rossz a tévé”. Ezért inkább vagy kimennek a szabadba, a játszótérre, vagy mesét olvasnak nekik, hogy gyakorolják az élő beszédet. A nagyobbakat már tanítja a német nyelvre, és hogy a gyerekeknek könnyebb, érdekesebb legyen, Grimm meséit fordította le úgy, hogy a kis kézikönyv egyik oldalán a magyar, a másikon az idegen nyelvű változat szerepel. Az oktatókönyvet forgatva így könnyen utánanézhet a gyerek az idegen nyelvi változatnak. Janka, a tízéves unoka már szívesen lapozgatja a kiadványt, de a többiek sem maradnak ki az okításból. Amikor megérkeznek a nagyihoz, ő csak németül beszél hozzájuk. Persze a kisebbek – Tomika, Flóri és Ferike – próbálkoznak, mondják a magukét anyanyelven, de mint megtudom, hiába. Gondolom, így volt ez a fiai esetében is. Szóvá teszem, hiszen jól emlékszem a lakótelepi lépcsőházból a Tenk fiúkra. Mosolyogva beismeri, jellemében a szabadidőre vonatkozó engedékenység mindig jól megfért a szigorúsággal. Bizony, ha tanulásról volt szó, szigorú volt a fiúkhoz. Mindketten jól beszélnek németül és angolul, Tamás gyermekorvos, Feri közgazdász lett, ma már többgyermekes szülők. Marika szavaival élve az unokák esetében sincs apelláta, ha tanulásról van szó. Olyankor a nagyi átlényegül egy időre. Talán nincs is jelen olyankor. Csak az okító, tudásközvetítő – a mindörökké pedagógus...